UGYE, ÉRDEMES BESZÉ­DET TANULNI?

Egy csodáról szeretnék beszá­molni: megmentettem egy em­ber életét.

Egyik tanítványom bolt­tulajdonos. Rájött, hogy az a hang, amit használ, nem fejezi ki a személyiségét, mert gyakran túl magas, sokat krákog, és így to­vább.

Sokat gyakorolt, és már a második alkalommal hasz­nálni tudta új hangszínét, és gyakorlatilag abbahagyta a krákogást. Az elmúlt órán ar­ról beszéltem, hogy tudatosan kontroll alatt kell tartani ma­gunkat, nem szabad elveszíteni az önuralmunkat, felcsattanni, rikácsolni. Környezetünkkel akkor tudunk valódi párbe­szédet folytatni, ha „nulla energiaszinten” vagyunk mind­ketten (ez saját teóriám). Házi feladatként kapta, hogy próbálja megvalósítani ezt a fajta tudatos önuralmat minél többször.

Még aznap történt: késő dél­után hazarohant valamiért a férje kérésére, és a konyhán átszaladva bekapott egy da­rab halat, mert már nagyon éhes volt. Azonnal érezte, hogy baj van. Nem tudott nyelni, de levegőt is alig kapott. Arra gondolt, itt fog meghalni a konyhakövön, és senki nem jön segíteni, a férje pedig hiába várja, amit kért.

Aztán rögtön eszébe jutott, amit tanítottam: nem krákogni, ural­kodni magunkon, tudatosan. Telefonált egy ismerősének, akiről tudta, hogy sok orvos ba­rátja van: „Figyelj! Most beülök az autómba, és a kórházhoz megyek. Várjon ott egy olyan orvos, aki ki tudja venni a tor­komból a halszálkát.”

A sebészorvos azonban nem látta a szálkát, annyira mélyen volt. Felmerült a gégemetszés, mert már alig kapott levegőt. Egy másik sebészt is odahívtak, és ekkor Margó annyit mon­dott: „Mondják meg, mit kell tennem, meg fogom csinálni. A férjem vár engem, mindent megteszek, ne műtsenek.”

Elzsibbasztották a gégé­jét, aztán egy műszerrel és egy tükörrel benyúltak a torkába. Egy 4,5 centi­méteres halcsont-darab volt alaposan a gégefedőjé­be fúródva. Ha otthon elkezd köhögni, krákogni, és pánikba esik, nagyon nagy eséllyel tény­leg megfullad. BRRR!

Ezt elmondva, átölelt, és an�­nyit mondott, hogy ha csak ezért kellett volna megismernie engem, már megérte volna, de van még más is. Felkérték a fér­jét, hogy legyen önkormányzati képviselőjelölt a körzetükben, de mivel nagyon forrófejűnek ismeri önmagát, nem alkalmas ilyesmire, ám tud ajánlani va­lakit maga helyett: a feleségét. Megbeszélték a jelölő szerve­zetben, Margóval is elbeszél­gettek, és ő elvállalta.

„Zsuzsa! – mondta végül. Én tudtam, hogy változtatni kell a hangomon, hogy szerethetőbb és eredményesebb legyek. Te pedig már az első alkalommal megmondtad nekem, hogy a személyiségem változása köve­telte a hangterápiát, és most ez a kettő összetalálkozott. Fél éve nevettem volna egy ilyen közszereplői feladaton, most pedig úgy érzem, tényleg alkal­mas lehetek rá.”

Szerintetek érdemes beszédet tanulni?

Fábián Zsuzsanna – Eger

ALBERT CAMUS ÉS A TÖBBIEK

Megint érzékelem, mennyire új szemszögbe terelnek az Új Vá­ros lap írásai. Félek a számító­gép megmerevítő hatalmától, különösen a gyerekeket látva, vagy az elgyökértelenedéstől a nagyvárosi életformában, amíg meg nem látom itt a kapcsola­tok kiaknázatlan nagy lehetőségeit.

Így jártam most Camus-vel is, a leg­utóbbi szám Senkit nem hagy hidegen című írásakor. Az ő hatása bennem félelmet, bizonytalanságot kelt, in­kább megingat. Ezt a szinte zsibbasztó érzést tiszta és pontos szavaival, vilá­gos, nagyon egyszerű stílusával éri el. A Közöny tényleg nem közömbös az olva­sójára! Többször letettem a regényeit azt érezve, már-már kiszáradok. Most pedig a művészről olvasok, aki hitt az ember végtelen felelősségében.

De itt megint segítségemre kell jönnie az egység lelkiségének: filozófiája Jé­zus pupilláját vetíti ki, amibe minden emberi bűn, minden szakítás belefér, benne az istentelen lét mérhetetlen árvaságával. Így pillanthattam én nagyobb mélységeibe a modern köz­érzetnek, ahol az érzékeny alkotónak más útja sincs, mint bemutatni ezt az űrt. Lehet az vonat, ami zuhan a Sza­kadékba, beosztott, aki a Nagyfőnök helyett csak egy örökmozgó lift üres csúcsán találja magát, vagy mérnök, aki sose jut el a Kastélyba. Ellenállha­tatlan művészi eszköztárral részletezve mindazt, ami az emberi környezetről már a tárgyak világára átterjed, az el­idegenedés akár öngyilkosságba vezet, mint a fiatal Camus esetében.

Hitem, de tapasztalatom szerint em­berszabású felelősségünk végtelen kielé­gítést nyer Isten mindenhatóságában, míg a bűn megsemmisül irgalmában.

H. E.

ÁRVÍZ

Ebben az évben ismét több családot, tele­pülést tett tönkre az árvíz hazánkban is. Munkatársnőmmel sokat beszélgettünk az aktuális eseményekről, gondolkod­tunk, hogyan tudnánk igazán támogatni a rászorultakat. Ő egy telefonvonal se­gítségével próbált pénzt küldeni, amiről sajnos hamarosan kiderült, hogy nem igazán kerül a bajbajutottakhoz. Egyszer azt mondta, hogy legszívesebben szemé­lyesen odamenne a helyszínre, és tenné, amit várnak tőle.

Mivel jó szándékú, de nem hívő ember, régen vártam az alkalomra, hogyan tudnám Jézushoz közelebb vinni. Nem csak vártam, szerettem, és kértem is a mennyei Atyát, hogy mutassa meg, mit kell tennem. És azon a napon, amikor ezt el is mondtam a társaimnak, ha­zaérve a számítógépen várt egy e-ma­il: a plébániai Karitász vezetőjének meghívása Borsodba, az árvíz sújtotta területre, fizikai munkára. Megkön­nyeztem, és ismét rácsodálkoztam erre a közvetlen és végtelen szeretetre.

Így indultunk Ócsanálosra egy kisbus­szal. Kolléganőm, és nyolcan a plébá­niai közösségből diákok, fiatalok és nagymamakorúak. Mintha egy össze­szokott csapat lettünk volna. A négy nap alatt megélt szeretet, és a munka eggyé tett bennünket. Minden különb­ség ellenére.

Hittanteremben matracokon alud­tunk, és miután kiürítettük az ado­mánycsomagokat, ha kellett, az utcai nyomóskútnál mosakodtunk. Homok­zsákokat ürítettünk, gyűjtöttünk szé­nát a töltésen, meggyet magoztunk, házat bontottunk, költöztettünk és tettünk minden egyebet, amire szük­sége volt a helyieknek. Nagyon hálá­sak voltak, nehezen hitték el, hogy valóban ingyen dolgozunk. Hálájukat finomabbnál finomabb ebédekkel fe­jezték ki.

A munkák szervezését egy református lelkészpár segítette Ongáról. Boldog­ság töltött el, amikor az Úrangyalát imádkozva szótlanul, de köztünk áll­tak. Valahogy minden az egységről szólt. Minden fáradtság ellenére a mennyországban éreztük magunkat. Kolléganőm felajánlotta plébániánk számára, hogy ha gépelni kell, bár­mikor szívesen segít, mert ő ahhoz ért legjobban.

V. V. – Budapest

SZOKATLAN NYÁRI ÉLMÉNY

Az egész onnan indult, hogy tavaly kihagytak a hangyairtásból. Nagyon rosszul esett. Ezért idén, amikor megjelentek a hangyák egy szép esős hétvégén, megszólítottam egy szom­szédot, akivel összefutottam a lép­csőházban. Van-e hangyája? Nem értette félre! Körbekérdeztem és ki­derült, sokunk lakását elárasztották. Vállaltam, hogy megszervezem az ir­tást. Attól a lakótól kértem tanácsot először, aki tavaly kihagyott. Az őál­tala ismert szakemberhez fordultam. Szintén tőle kérdeztem meg először, milyen napok lennének jók neki. Mi­vel kilenc család kérte a szakember munkáját, nagyon alacsony áron si­került megszervezni. A lakókkal való beszélgetés során fény derült arra is, hogy van egy másik társaság a ház­ban, akik rendszeres hangyairtásra vannak előfizetve. Mi ugyan marad­tunk ennél az egyszerinél, de több alkalommal leültem a másik csoport valamelyik tagjával és elbeszélgettünk arról, hogy vajon mi a legjobb meg­oldás, mi az előnyük és hátrányuk a különböző technikáknak. Nem vágy­tam ennyire beavatódni a hangyairtás titkaiba, de annak nagyon örültem, hogy ennek apropóján a ház lakói­val egy informálisabb, közvetlenebb kapcsolat született. A szakemberrel is jól együtt tudtunk működni. Ga­ranciálisan kaptunk pótirtást is. A hangyairtás sikere pedig 100% lett a megbeszélt helyeken.

H. V. – Budapest

 

Fotó: Erhardt Emese

Új Város – 2010 szeptember-október

párbeszéd az olvasóval