Amikor elgondolom, hogy én XY (mindenki behelyettesítheti a saját nevét) itt ülök a teremtett világ „kellős közepén”, az eddig ismert legalább százmilliárd galaxis egyi­kéhez, a Tejútrendszerhez tartozó Naprendszer egyik bolygóján, a Földön, akkor szívesen gondolok kedvenc térgeometriai tételemre: „Két pont meghatároz egy egyenest.” Ez a rendíthetetlen tisztaság békét ad. Mielőtt még beleszédülnék annak tudatába, hogy tulajdonképpen hol is ülök, ez a végtelen egyszerűség irányt és értelmet ad gondolataim­nak, érzéseimnek, tetteimnek. Vagy ahogy egyszer valaki képletesen megjegyezte: „Miköz­ben gombot varrunk a jelen pillanatban (itt is be lehet helyettesíteni), ne vegyük le tekinte­tünket a Célról”. Íme a két pont. Ahol most vagyok (vagy ha tetszik, az a pont, amikor Isten életre hívott engem térben, időben) és ahová tartok, vagyis a Vele való Örök Élet. Akkor is, ha ez nem lesz egy geometriai értelemben vett egyenes, valójában egyetlen dolgom van itt a Földön: e két pontot összekötni. Ez az életem, annak külső-belső történéseivel, kapcsola­taival, örömteli, fájdalmas, vagy éppen közömbös eseményeivel. Minden személyes és meg­ismételhetetlen, ahogy egyedüli és személyes Isten irántam való szeretete, aki nem hagyott magamra: egyházában Jézus által testvéreket, velük közösséget és tanítást adott; ráadásul, ajándéknak a világmindenséget. Ezen belül küldetést, s hozzá talentumokat, hogy miköz­ben magam a Cél felé igyekszem, másokat is, sokakat erre segítsek.

Igen, mindannyian segítségre szorulunk, hogy tartani tudjuk az irányt. Ugyanis itt, a világegyetem „kellős közepén”, ebben a „globális faluban” köztudomásúan nagy a zaj, a káosz és a széljárás sem mindig a Cél felé törekvőnek kedvez. Ezért felértékelő­dik mindazok teljesítménye, akik már biztosan Célba értek. S hogy kik ők? A Római Katolikus Egyház több mint tízezer szentet tisztel. Néhány héttel ezelőtt maga XVI. Benedek pápa nevezte őket „útitársaknak”, s arra biztatott, hogy ki-ki válasszon magá­nak néhányat azok közül, akik leginkább közel állnak a szívéhez.

Nekem egy valaki nagyon közel áll a szívemhez: egy fiatal olasz lány, a neve Chiara Luce Badano, akit életszentsége elismerésének első állomásaként 2010. szeptember 25- én fognak boldoggá avatni Rómában. Hogy miért pont ő? A válasz nagyon egyszerű. Ő az első, egyház által is megerősített bizonyítéka annak, hogy az egység lelkiségét élve, el lehet jutni az életszentségre. Vagyis a szentté váláshoz egyrészről „elég”, ha tökéletesen tesszük Isten akaratát, másrészről az egység karizmája által a megszente­lődés új útja nyílik az egyházban. Az egyéni lelkiséget élő szentek évszázados, hosszú és változatos sora mellett ugyanis megnyílik a közösségi lelkiséget élő szentek sora, ahol a személyes aspektus mellett hangsúlyozottan megjelenik a közösségi dimenzió, és a felebarát, a vele való kapcsolat kifejezetten megszentelő út lesz Istenhez. VI. Pál pápa prófétai szavai már előrevetítették ezt, amikor így fogalmazott: „Ezekben az időkben az elszigetelt, rendkívüli szent egyedi alakjának helyét bizonyos értelemben a nép életszentségének, a megszentelő Isten népének kell felváltania.” Chiara Luce ehhez a néphez tartozik. Nem egyedül, nem magától lett szent, hanem a szüleivel, Chiara Lubich-kal és sok más fiatallal együtt. Sikerült összekötnie azt a bizonyos „két pontot”, s Célba ért. Nem a körülmények, illetve a betegség ellenére lett szent, hanem éppen ezek által.

Ez lehet az üzenet számunkra is: hinni Isten szeretetében, aki a környezetünkben élő személyek és mindennapi élethelyzeteink által akar megszentelni minket. Ahány ember, annyi lehetőség tehát. Vannak, akik elindulnak Szent Jakab útján, hogy miköz­ben végigmennek a mintegy 800 km-es El Caminón, belső zarándokútjukat is bejárják engesztelve önmagukért, másokért. Santiago de Compostelába nem sokan juthatnak el, de a szentségre vezető El Camino egyetemes útja a „két pont között” mindenki előtt nyitva áll. Az új úton is.

Tóth Ilona

Új Város – 2010 szeptember-október

Előszó

ÚJ ÚTON