Egyik ünnepnap vendéget vártam. Terítéshez kezdtem, amikor telefonált a keresztfiam, erre járnak, feljöhetnek-e hoz­zám? Mondtam, gyertek, épp most terítek, örömmel veszem a látogatásotokat.

Mindig ápolt, rendes rokoni kapcsolat volt addig, amíg a Hit Gyülekezete nem ragadta közéjük őket. Idő elteltével is telefonáltam, hívtam őket, nem igen volt idejük a látogatásra.

Ezen az ünnepen felér a laká­somba a keresztfiam, és mond­ja, hogy lent vár a csomag, fel­hozhatja-e. Mondtam, menj le érte. Lement, és a barátját hoz­ta fel.

Megterítettem, öten ültünk az asztal körül. Eléggé válasz­tékos volt az ebéd. Beszélget­tünk, és a keresztfiam mondja, hogy nem lehet ki nem emelni kedvességedet, ahogy fogadtál most is és az elmúlt időszak­ban. Öröm volt közöttünk, az idő viszont elrohant.

Induláskor azt mondta, ba­rátjuk azért jött, hogy térítse­nek, de itt nem volt szükséges.

Abban a váratlan órában ke­resztfiamért boldogan váltot­tam tettekre a májusi életigét: „Legyetek egymásnak szolgá­latára, aszerint, hogy ki-ki mi­lyen ajándékot kapott!” (vö. 1Pt 4,10)

F. K.

Új Város – 2010 szeptember-október

az élet igéje -az ige élete
VENDÉGET VÁRTAM