Három afrikai túlélő tanúságtétele, akikből pap lett. Elhangzott a VI. Pál teremben, 2010. június 9-én a papság évének záró­eseményén.

Ildephonse Niyongabo, Pasteur Maniram-bona és Marc Bigirindavyi Burundiból jött Rómába, hogy a butai kisszemináriumban történt életre szóló tapasztalatát megossza sokakkal.

Pasteur: Tizenhárom évesen kerültem a szemináriumba, 1992-őt írtunk. Kicsivel később országunkban kirobbant a polgár­háború. A hutuk és a tuszik összecsaptak egymással.

A szemináriumban is mind a két népcso­portból voltunk. Hallottuk, milyen rettenetes dolgok történnek mindenütt az országban, de nem bátortalanodtunk el. Nevelőink és Isten Lelkének segítségével igyekeztünk egységben és testvériségben élni. Olvas­tuk az evangéliumot, és életre váltottuk. Így a butai kisszeminárium egy kis sziget, kis mennyország maradt.

1997. április 29-én a lázadók a házunk felé közeledtek. Hogyan viselkedjünk, ha megtámadnak minket? „Együtt – mondtuk –, egyek maradunk.”

Másnap reggel öt órakor betörtek a háló­termünkbe. Elkezdtek össze-vissza lövöl­dözni, és azt kiabálták: „Hutuk az egyik oldalra, tuszik a másikra!” Nem akartunk különválni. Együtt maradtunk.

Ildephonse: Egy golyó rögtön eltalálta a lábam. Az ágy alá estem. Hirtelen nagy robbanás rázott meg: kézigránátot hajítot­tak közénk. Több mint harminc fiú azonnal életét vesztette. A halottak közé is lövöl­dözni kezdtek, és engem egy másik golyó is eltalált.

Ebben a pokolban úgy haltak meg a társa­im, hogy azt mondták: „Istenünk, Atyánk, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Néhányan, köztük Pas­teur, elkezdték a többiek sebeit kötözni az életüket kockáztatva.

Soha nem felejtem el, amit a negyven kivégzett fiú közül az egyik, Niyonkuru Protais mondott két perccel a halála előtt: „Egységben kell maradnunk!” Nekem ez a mondata még ma is olyan, mint valami végrendelet.

Hét évvel később viszontláttam eze­ket a lázadókat azon a plébánián, ahol pasztorális gyakorlaton voltam. Az Úr megadta a kegyelmet, hogy megbocsás­sak azoknak, akik ránk lőttek.

Marc Bigirindavyi: Amikor megtámadták a szemináriumot, én a tanári épületben voltam. Csoda folytán menekültem csak meg a halál torkából.

Akkor még nem voltam pap, hanem világi tanár. A gimnázium befejezése után kér­tem a püspököt, vegyen fel a szeminári­umba. Ám a bevonulás napján nagyon vívódtam: „Ez az út túl magas nekem. Az egyetemen is lehetek jó keresztény és szolgálhatom Istent.”

Így elkezdtem földrajzot tanulni. Szeren­csére az egyetemen találkoztam egy elkö­telezett keresztény csoporttal. Segítettük egymást, hogy életre váltsuk Isten igéit. Elkezdtem minden reggel áldozni.

Amikor befejeztem a tanulást, a rektor hívott a butai szemináriumba, hogy föld­rajzot tanítsak.

Ott éltem azokkal a fiatalokkal, és osz­toztam velük az evangéliumi tapaszta­latokban. Megváltoztam, mert láttam, mennyire hűségesek maradtak Istenhez az életük árán is. Hálát adtam értük, akik a „testvériség mártírjai” lettek, és kértem őket, hogy tegyenek engem is a szeretet és az egység apostolává.

Még abban az évben beléptem a sze­mináriumba, és 2004 júliusában pappá szenteltek.

Szerkesztette: Bartus Sándor

Fotó: CN

Új Város – 2010 szeptember-október

társadalom – mai papok

A TESTVÉRISÉG VÉRTANÚI