Hogyan tudta legyőzni egy idős asszony a gyengeséget és a magányt a szere­tettel. Október elsején, az idősek napján tudjuk, kikre kell gondolnunk.

Eljött hozzám egy idős as­szony, mert szüksége volt valakire, akinek kiöntheti a szívét. Négy családos fia van és sok unokája. Egyedül él, a férje meghalt, de tele van energiával, így aztán sok mindennel elfoglal­ja magát. Jó keresztény, ez rögtön kiderült.

Ám gyakran – így mondja – nem kell a gyermekeinek. „Az az érzésem, hogy néha az idegeikre megyek, pedig soha semmit nem kérek tőlük. Meghallgatom a ba­jaikat, és mit kapok cserébe? Kö­zönyt, néha durvaságot. Mit csi­náljak?”

Természetesen megértem. Az ő baja a magány. A mindene a csa­lád, de soha nem törődött sem a szomszédokkal, sem a plébánián a többiekkel. Már-már azt válaszo­lom neki, hogy ésszel kell szeret­ni. Nem lehet bármikor bármibe beavatkozni. Aztán hagyom, hadd öntse ki a szívét, hadd legyen az enyém is mindaz, ami bántja. Vé­gül ő maga jön rá, és ki is mond­ja, miután megszabadult a sok keserűségtől: „Talán túlságosan is szoros volt a kapcsolatom a fi­aimmal. Rájuk kényszerítettem a gondolkodásmódomat, és most azt hiszik, hogy ellenőrizni aka­rom őket. De olyan egyedül va­gyok. Néha már meg sem terítek a vacsorához.”

Nézek rá csendesen, aztán meg­kérdezem: „Biztos, hogy egyedül van? Ismeri Jézust, nem?”

Csendesen bólint. „Akkor miért gondolja, hogy egyedül van? Ha akarja, ő mindig együtt van magá­val, még vacsora közben is.”

Csak néz rám kérdően. „Pró­báljon meg úgy teríteni, mintha vendéget várna. Amikor hálát ad, gondoljon Őrá, aki azt mondta: »Nézd, az ajtóban állok, és kopo­gok. Aki meghallja szavam, és aj­tót nyit, bemegyek hozzá, és vele eszem, ő meg velem.« (Jel 3,20)”

Nagyon megren­dítik ezek a szavak, köszönetet mond érte.

Egy hónap múl­va levelet kapok tőle, tele örömmel: „Mindig eszembe jutott, hogy odate­gyek egy terítéket az asztal túloldal­ára. De elhesseget­tem a gondolatot. Ezúttal megfogad­tam a tanácsait, és tényleg megvál­tozott az életem. Most már nem akaszkodom a gyermekeimre, ők meg gyakrabban meglátogatnak. Régen mindig szo­morúnak láttak, most örülnek, hogy mosolygós vagyok.”

Későbbi levelé­ben ezt írja: „Meg­érettem, hogy az élet apró dolgai­ban is gondolni kell arra, hogy Isten gyermekei va­gyunk, aki végtelenül szeret ben­nünket. Amikor eljön az étkezés ideje, megterítem az asztalt, ki­kapcsolom a tévét. Megosztok Vele mindent, ami a szívemben van, és érzem, hogy meghallgat.”

Matteo Silvi

Fordította: Aranyi Krisztina

Fotó: Bartus Sándor

Új Város – 2010 szeptember-október

közelkép – idősek egyedül

A vacsoravendég