A szeretet zarándoklata Santiago de Compostelába 2010 júliusában, ami köz­vetlenül és az útitársak által is Istenhez vezetett.

Már két éve érlelődött Ferentzi Csabában az elhatározás, amikor egyik barátjától élő és szemléletes előadást hallott a spanyolorszá­gi zarándoklatról, s idén nyáron végigjárta ő is a Caminot. Rövid magyarországi tartózkodása alatt beszélgettünk vele.

Hogyan jutottál az elhatáro­zásra, hogy ezt az immár több mint ezer éves utat bejárod?

  Teológiát tanulok Rómában. Idén egyháztörténelem és antropológia órákon hallottunk a zarándoklat ősi hagyományairól, és a szeretteink számára elnyerhető kegyelmekről. Ez alapozta meg a végső döntést, hogy a nyári szabadságom három hetét erre fordítsam. Gyula öcsénk 2008-ban erőszakos bűncselekmény áldozata lett. Egy belső hang arra bíztatott, hogy a frissen megismert és az Egyház biztosította kegyelme­ket, az egész út fáradságát érte és családjáért ajánljam fel.

Az útitársak?

Kezdetben a baráti körben és a Fokoláre közösségében is lelkesed­tek az ötletért, többen el akartak jönni, végül aztán egyedüli induló maradtam. A magánytól azért nem féltem, mert az előrejelzések egymil­lió zarándokról szóltak Santiagóba érkezésem idejére. Ez a nap ugyan­is, július 25-e Szent Jakab apostol­nak, Spanyolország védőszentjének az ünnepe. Így, hogy „hivatalosan” nem voltak társaim, még nyitot­tabb lettem minden találkozásra. Megfigyeltem, hogy amióta két éve a római máriapoliban élek, fonto­sabbá vált a magyar identitásom, mint amíg itthon voltam. Folya­matosan tapasztalom, hogy ma­gyarként és fokolarinóként vagyok ajándék a nemzetközi közegben. Ez itt a Caminón még hangsúlyosabbá vált, mert ha egy találkozást, isme­retséget elszalasztottál, az alkalom nem tért vissza soha. Ezért a zarán­dokkalapomra és a hátizsákomra is tettem egy kis nemzetiszínű szala­got. Így azzal a sok hazai és hatá­ron túli honfitársunkkal, akikkel összeakadtam, rövid néhány perc alatt mély és fontos témákat érintő beszélgetések alakulhattak ki.

Milyen gondolatokkal vágtál neki az útnak?

Az alapmotívum a már említett felajánlás volt Gyula testvéremért. A kaland- vagy teljesítmény része is érdekelt, rövid idő alatt még soha nem gyalogoltam ennyit. Tehát jó kis testi-lelki kalandra készültem, nyitottan arra, amit a környezet, a társak, és főként Isten mondani akar.

Így utólag azt vettem észre, hogy El Camino és a konkrét élet vala­hogy egymás leképezései: az eddigi életed, tapasztalataid segítenek az úton, és amit ezekben a napokban megértesz, tisztázol, megtanulsz, azt egyenesen az életnek tanulod. Maga az út ott van a helyén már több mint ezer éve – ez a statikus elem –, de a valódi események egy nagyon élő dinamikában zajlanak: a zarándok, a társak, a táj és az Isten országa alkotta térben. A te életed veled jön létre minden pil­lanatban, egyedi és megismételhe­tetlen – még te magad sem tudod megismételni. A camino minden lépéssel benned épül, és figyelni kell nagyon, mert kétszer ugyan­ott nem haladsz el. A fölfedezés, a meglepetések, a rácsodálkozás végig kísértek mind a 700 kilo­méteren. Amikor nekiindultam frissen, tele energiával, szinte szá­guldottam az ösvényen, amit mi az Alföldön simán dűlőútnak nevez­nénk. Egy-két óra után kezdtem rá­jönni, hogy ez így nem lesz jó, meg kellene találni a táj, az ember, az egész napos táv és még sok további szempont fényében is azt a sajátos menetstílust és ritmust, ami össz­hangot teremt, tartható, és meg­adja a lehetőséget a kapcsolatok építésére is. Ebből alig néhány órá­val később kifejlődött a gondolat, hogy az érintett települést, régiót, jobb állapotban hagyjam magam mögött, mint érkezésem előtt volt. Első pillantásra elég abszurdnak tűnt, aztán rájöttem, hogy van sok lehetőségem: ne dobjak el semmit, főleg, ha műanyag, köszöntsem a helyieket, kívánjak szép napot, ne tegyek semmi olyat, aminek nem örülnének, köszönjem meg, hogy üzemeltetik a közkutakat, a szál­lásokat, nyitva tartják és őrzik a templomokat… Erőt adjak a za­rándoktársaknak, mosolyogjak, emeljem a Camino légkörét, hogy sugározzon valamit kifelé.

Régi meggyőződésed, hogy igazán emberré válni csak Isten­nel és az emberrel párbeszédben sikerülhet. Ennek egyik kiváltsá­gos pillanata lehet a Camino?

Nagyon meglepődtem, amikor kiderült, hogy mennyien vannak, akik Istenbe vetett hit nélkül, sőt harcos tagadóiként is belevág­nak. – Úgy meg mi értelme van? – szólalt meg bennem őseim józan paraszti esze. Néhány nap után azonban fölidéződött egy régeb­ben hallott párbeszéd: – Én nem hiszek Istenben… – Nem baj, attól még Isten hisz benned! – Sokszor derült ki, hogy az a derék, becsü­letes nem hivő fülig benne van az Istennel való párbeszédben az élete értelméről, céljairól, a megoldan­dó problémáiról, amik persze pár nap kemény gyaloglás után, vala­hogy teljesen másképpen tűnnek fel, mint az otthoni kényelemben. Bátran állítom, hogy mindenki be­lekóstol a neki megfelelő szinten ebbe az emberi fejlődési dinamiká­ba, és „emberebb emberként” jön le a caminóról, mint ahogy nekivá­gott.

Melyik pillanatot neveznéd a legnagyobb élménynek?

Bár az első napokban óránként 5-6 kilométeres sebességgel ha­ladtam, az utolsó 5 kilométert körülbelül 3 óra alatt tettem meg. Sem megállni, sem továbbmenni nem bírtam szinte. Péntek kora délután volt, hőség, szomjúság… A város élte a maga életét, sen­ki még csak egy pillantásra sem méltatott; a belső, élő párbeszéd Istennel megszakadt. Mintha egy szűkülő sötét alagútba mennél befelé, és a végén egy fekete lyuk vár… a halál. Lassan kezdett leesni, hogy Jézus részesít – ha kicsiben is – a szenvedésében, a keresztút érzéseiben. Ha be akarom fejez­ni Gyuláért ezt a zarándoklatot, menni kell előre, és nincs is más út. Át kell menni ezen is, senkit sem hibáztathatok érte, én ma­gam határoztam el, a saját dön­tésem következményeként vagyok pont most, pont itt, pont ilyen állapotban. Betámolyogtam a tér­re a székesegyház elé és eldőltem, mint egy zsák. Jézus körül jártak a gondolataim: vajon hogyan sejt­hette meg a Getszemáni kertben a kereszt és az elhagyottság elkerül­hetetlenségét. Átéreztem, mennyi­re nem a rómaiak, Pilátus, illetve a zsidók gonoszsága, kegyetlensége lehetett a közvetlen ok, hanem Isten szeretete, amivel szabadon eldöntötte, hogy megszabadítja az emberiséget. És itt szinte rob­bant bennem az ünnep. Jézus értünk ment át ezen, vállalta az elhagyottságot, meghalt és föl­támadt, és ott van stabilan a ter­mészetfelettiben, és itt közöttünk is az egyházban. Sok nagy lélek, köztük Chiara is átment ezen.

Egy kis elővételezése lett ez a pillanat a halál elkerülhetetlensé­gének és kegyetlenségének, a föl­támadt Krisztussal való egyesülés örömének. Amikor sikerült bejut­nom a székesegyházba – nem is olyan egyszerű –, a kezdődő zarán­dokmisén éppen azt a „Resusido, föltámadott…” kezdetű dalt éne­kelték, amit a gyaloglás során elég sokat dudorásztam. Mivel az úton többször elmélkedtem a júliusi életigét, azonnal tudtam, hogy ez a tapasztalat az a gyöngyszem, amit kerestem.

Sudár Balázs

Fotók: Ferentzi Csaba fotóalbumából

Új Város – 2010 szeptember-október

közelkép – zarándoklat

EL CAMINO SODRÁSÁBAN