A mai fiatalok éretlenek, kel­letlenek, felelőtlenek… Neve­lőtanár vagyok, és nagyon sok éves munkával a hátam mögött sajnálattal tapasztalom, hogy a kamasz fiatalok zöme önállót­lan, saját életét alig-alig tudja kézben tartani. Ön még hisz bennük?

M. B.

Köszönöm ezt a levelet és az őszinteségét, ami a szavaknál is jobban tanúskodik a nevelés iránti szenvedélyéről. Minden bizonnyal ez vezette arra a megállapításra, hogy a mai fiatalok mennyire meg­változtak a korábbiakhoz képest. Csak egyetérteni tudok a ránk váró társadalmi kockázatokat illetően.

Ha bekapcsoljuk a televíziót, majdnem minden nap gazdasági és pénzügyi válságról hallunk – minden családot érintő témákról –, ám ritkán hallunk nevelési prob­lémákról és kockázatokról, a peda­gógia kiüresedéséről, pedig nyakig elmerültünk már benne.

A fogyasztói szemléletnek, amely mindent azonnal birtokolni akar, haszontalannak bizonyulnak a hosszú távú befektetések az olyan következetes nevelési tervekbe, amelyek a fiatalok igazi igényei­re válaszolnak: hogy megvessük a biztos alapjait a jövőjüknek.

Miguel Benasayag és Gérard Schmit, két francia pszichiáter Szomorú szenvedélyek korszaka című könyvé­ben nagyon jól felvázolja azt a koc­kázatot, amelyben a mi fiataljaink élnek. Jövő nélküli, rövid távú és múlékony tervekkel rendelkező személyeknek írja le őket, öntudat­lanoknak és céltalanoknak.

A társadalmat átjárja egy általá­nos rossz közérzet, amely sokakat a reménytelenségbe taszít. Széles körben elterjedt a világban vala­miféle általános bizonytalanság, fenyegetettség-érzés, amely so­kakat bezárkó­zásra késztet és védekezésre egy olyan ismeret­len félelem ellen, aminek nem is tudja az okát, amit nem is tud meghatározni.

Összességében azonban nyil­vánvaló, hogy fiataljaink prob­lémái a nyugati modern kultúra visszatükröző­dései, aminek az alapja a tárgyak­ra és a birtoklás­ra épülő, jövőbe vetített remény.

Mit tehe­tünk hát? Luigi Giussani, a kivá­ló nevelő sze­rint egy olyan társadalomban, amely még szá­mol a jövővel, fontos hinni, be­fektetni és remél­ni. Ez a válasza azoknak, akik csak a nevelés veszélyeiről szó­nokolnak. Meg kell tenni min­dent, és fel kell hívni a figyelmet egy olyan hosszú távú nevelés szükségességére, amely magában hordozza a testvé­riesség, az önzetlenség, a türelem és az emberek közötti közösség magvait.

Hogy mindezt megtehessük, szükség van türelemre, de még inkább arra, hogy ne álljunk meg fiataljaink rossz tulajdonságainál, inkább lássuk meg bennük azt a személyt, akivé lenniük kell. Olyan emberekké kell válniuk, akik képe­sek a szeretetre, hiszen azért szü­lettek, hogy szeressenek.

Ezio Aceti

Fordította: Sudár Beáta

Új Város – 2010 szeptember-október

megkérdeztük – Gyermekeink világa

NEM ÉRTEM ŐKET