A testápolásnak soha nem volt még ekkora kultusza, mint ma a nyugati társa­dalomban. Hihetetlen, mekkora üzlet van benne, és micsoda for­galmat bonyolít ez az iparág: a mindenféle termékek, masszázs, beauty farm, plasztikai sebészet, fitnesz, bronzárium, fogyasztó készítmények, és egyéb szolgálta­tások piacán. Káprázatos, milyen folyamatosan nő a kereslet irán­ta.

Ennek a kultusznak megvan­nak a maga szertartásai, liturgiá­ja; vannak templomai és papjai.

Észnél kell lennünk azonban! Ha jól megfigyeljük a jelenséget, látjuk, mennyire bonyolult kér­désről van szó, és mennyi az árny­oldala. Először is: mi csak a saját testünkre, a magunk testápolására gondolunk, meg azokéra, akiket szeretünk. A mások teste csak akkor érdekel, ha szép és fi­atal, egészséges és vonzó.

A konzumizmus bizony egyre inkább vallássá válik, és örök éle­tet ígér. Valahogy így: az autóm néhány hónap múlva elöregszik, ám vehetek egy ugyanolyant – azt az illúziót keltve, hogy az autóm örökké új lesz. Ugyanez vonat­kozik minden termékre, és a tes­tünkre is: a kezelésekkel, testápoló szerekkel, műtétekkel szeretnénk legyűrni az időt és az öregedést.

Mégis elérkezik előbb-utóbb a betegség, a leépülés ideje, és a fo­gyasztói szemlélet, a konzumista kultúra nem segít rajtunk. Mert rosszalló szemmel nézi, félreteszi a beteg, a gyönge, a csúnya és az öreg testet. Nem akar tudni róla. Például nem látunk többé halot­tas meneteket a városban. Gyer­mekkoromban, ahol nevelked­tem, körülvett az élet, a születés és a halál valósága. Otthonainkba fogadtuk az életet, de elfogadtuk a halált is. Velük együtt nőttünk fel, mintegy kiegyeztünk az élet és a halál dimenziójával egyszer s mindenkorra.

Érdekes módon ugyancsak a testi lét kizárása köszön vissza a közösségi oldalakon, a világhá­lón. Ha valaki csak arra szorítko­zik, hogy kitalált, mesterségesen felépített személyekkel találkoz­zon a virtuális térben, ugyanak­kor elkerüli a hús-vér embereket a maguk bonyolult és ambivalens valóságukban, akkor ezek a ragyogó találmányok jó messzire röpíthetnek attól, ami emberi, mert aminek nincs teste, az nem lehet emberi.

A testünk árulja el legelső­nek, hogy mik vagyunk, és hogy térben, időben élünk. A testünk különböztet meg min­ket valójában egymástól, és fedi fel előttünk és a többiek előtt a korlátainkat. Vagyis egyazon éremnek a két oldalán találjuk a testimádókat és azokat, akik eltaszítják a testet. Mindket­ten abban az illúzióban élnek, hogy meglehetünk a nélkül is, hogy számot kelljen vetni a magunk és mások törékenysé­gével, halandóságával.

Luigino Bruni

Fordította: Bartus Sándor

Új Város – 2010 szeptember-október

életmód – fogyasztói szemlélet

Mintha örökké élnénk!?