CSENDBEN, BÁTRAN, KITARTÁSSAL

Az előző számban olvastam egy cikket az ötvenhatos forra­dalomról. A nagymarosiakra jellemző – mondják –, hogy jómódjukban tor­zsalkodnak, a bajban viszont összetartanak. Ez utóbbi történt 1956. október utolsó hetében is. Gyári autóval vitték a sonkát, sok-sok terménnyel, étellel-itallal a fővárosba, hogy ne éhezzenek a pestiek. A falu egységes átállásának a híre el­jutott a környékbe. Egyszercsak megjelent egy autó, lövedék­nyomokkal, s az onnan kiszálló nő megkérdezte, hogy a váci börtön betegeit elhelyezhetik-e nálunk. Hozzánk a kiszaba­dított politikai foglyok kerül­tek orvosi ellátásra. Hozták velük a raborvost is. Vöröske­resztes állomásunkon három szakképzetlen nő lett az ápoló személyzet, köztük én is. A ra­bok kifertőtlenített ruhája egy kupacban érkezett. Összefog­tunk, és az asszonyok, akiknek a férje Pesten harcolt, vasalták a férfiruhát. Én nyakkendőt koldultam, hiszen azt elvették a fogság kezdetén. Volt, aki egész öltönyt adott, ami egy tá­bornoké lett. Nagy szó volt ez akkor! A polgármester elhozta különvonattal a márianosztrai beteg rabokat is. Nyilván­tartás nem volt, minden­kit azonnal befogadtunk. Két pap járt szobáról szobára. Olyan megrázó volt: áldoztak az emberek. November 4-től már csak hárman maradtunk azokkal a betegekkel, akik még lemenni se tudtak az emeletről. „Ne ve­gyen fel már új betegeket!” – én csak ennyi utasítást kaptam a polgármestertől. Tudták az emberek, hogy mi történt, tud­tuk mi is, de ott lehetett volna hagyni az orvos nélkül maradt ápoltakat, a gazdátlan gyógy­szeres szobát? Tizedikén, mire beértem az épületbe, egy Cseh­szlovákiából érkező hajó már elvitte őket. Ezt a szolgálatot, ami egyre inkább kockáztatta a személyes biztonságot, senki nem ismerte el hivatalos for­mában. Holott kivették a ré­szüket a forradalomból a nők is, csendben, bátran, kitartás­sal.

Tass Anna – Nagymaros

MI IS GAZDAGODTUNK

Az árvízi híreket hallgatva született meg bennünk a kérdés: mi vecsésiek mit tehetünk ezekért az emberekért? Tíz család összefogásával 19 kisgyer­meket fogadtunk be Szögligetről egy hétre. Kaptunk segítséget a polgármes­teri hivataltól is, amikor a program el­indult: a buszt, ami a gyerekeket szál­lította. Felejthetetlen élményt jelentett a Ferihegyi repülőtér, az Országház, az esztergomi bazilika és a Keresztény Múzeum, amit meglátogattunk velük. Búcsúzáskor azt éreztük, mi is gazda­godtunk azzal a szeretettel, amit ezek­nek a gyerekeknek adhattunk. Árvizes voltam és befogadtatok…

Huszka Mihály plébános – Vecsés

HÁLA-ZARÁNDOKLAT

Legidősebb fiam négy éve nősült, és már a házasságkötéskor nagyon sze­rettek volna gyermeket. Tavaly gyalo­gosan zarándokoltam Czêstochowába, hálaadásképpen, gyermekeimért, két unokámért imádkozva. Legidősebb fiamék számára a gyermekáldást kér­tem. 2009 májusától egy idős rokono­mat kell ápolnom, ami nem könnyű feladat. Mindig reméltem, hogy ezzel megkapom a Jóistentől azt az ajándé­kot, hogy születik náluk is unokám.

Egy fárasztó nap után éppen egy kis örömet kértem Istentől, és akkor ér­tesültem erről a nagy ajándékról! Re­mélem, tudok majd olyan mindennapi nagymama lenni, amilyen az én nagy­mamám volt!

D. P. – Budapest

ÖRÖMTELI MEGLEPETÉSEK

Közeleg az advent, a karácsony. Szí­vesen megosztom a többi olvasóval egykori felfedezéseimet. Talán nem vagyok ezzel egyedül!?

Valamelyik évben karácsonyra renge­teg süteményt sütöttünk, de olyan jég volt, hogy senki vendég nem tudott eljönni. Gondoltunk egyet, kis csoma­gokat csináltunk, és odaakasztottuk a szomszédok kilincsére, persze név nélkül. (Aztán valahogy mindig kide­rítették, és nagyon megköszönték.) Másokhoz, akikről gondoltam, hogy örülnek neki, be is kopogtattam egy kis beszélgetésre. Persze akkor ők is csomagoltak. Egyik évben azonban beteg lettem karácsonykor, elmaradt ez a program. Mikor meggyógyultam, kérdezték, hogy mi volt, vártak.

K. K.

A VÖRÖS ISZAP MÉLYÉN

No, nem a hömpölygő áradat aljára, vagy a tartályokban szunnyadó mas�­szára gondolok, hanem a sebekre. A testi-lelki sebekre. A testi sebek ször­nyűek… de az orvostudomány bravú­ros. Az ép bőrfelülettel pótolják az el­égettet… nem csekély fájdalom árán.

Három megégett asszonnyal beszél­getek egy budapesti kórház égési osz­tályán – mindegyik nagymama korú már. A sebek lassan, de gyógyulnak. A testiek. „Mindenem odaveszett” – mondja egyikük, aki a lábától a mellkasáig megégett. Minden?? Igen, minden… néhány fehérnemű maradt meg a legfelső polcon, és 1-2 kép a falon, ami magasan volt… Minden? Bevillannak az én „fontosaim”… a családi fényképalbumok, amit unoká­immal nézegetünk: milyenek voltak a szüleik gyerekkorukban, hogy nézett ki dédimama-dédipapa… Minden? Mivel a nyílászárók újak voltak, az áradat a szennyvízcsatornán (vécén) keresztül jött be a házba… „Nem tudom feldol­gozni, nem tudom…”

Ica, aki már az első napokban meg­látogatta őket, mesélte, hogy eleinte nagyon nagy hála volt a szívükben, egyáltalán azért, hogy élnek, hogy túlélték, …mert ugye néhányan nem. Szinte eufóriás örömben úsztak az emberek áldozatkészsége, segítőkész­sége láttán. Ők is megtették, amit tudtak: segítettek egymásnak, a többi betegnek.

S ahogy gyógyulnak a testi sebek, úgy mélyülnek a lelkiek. A kórházban van idő a filozofálgatásra: Miért pont én, miért éppen akkor mentem arra az autóval? – mondja a másik asszony, aki csak szüretelni jött a rokonaihoz, és már hazafelé indult. A kocsiját já­tékszerként dobálta az ár. A fél oldala megégett.

„Nem tudom feldolgozni” – fel lehet egyáltalán? Pszichológust kértek, men­tem tehát. Talán a dolgok pozitív „ho­zadékának” lehetne örülni: új lakása lesz, a lánya mellett fog lakni – mert az ő háza is tönkrement – tudnak egy­másnak segíteni, minden új lesz, új le­hetőség… de a kognitív terápia itt nem segít. Miért történt, mondja, miért? Mert valaki valamit valamikor…?

Mikor és mitől gyógyulnak a lelki se­bek? „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk… Meg­bocsátunk? Mindent? Mindig? Min­denkinek? Ezt is? Nekik is? Te meg tudnál? És én?

A terápia folytatódik.

Barlay Ágnes – Budapest

Új Város – 2010 november-december

párbeszéd az olvasóval