Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja. (Mt 10,39)[1]

Jézusnak ezt az igéjét olvasva kétféle élet tárul elénk: a földi, melyet ezen a világon élünk, és a természetfeletti, melyet Istentől kapunk Jézus által: ez nem fog véget érni a halállal, és el sem veheti tőlünk senki.

Így kétféleképpen viszonyulhatunk a léthez: ha földi életünkhöz ragaszkodunk, és azt egyetlen kincsünknek tekintjük, akkor csupán saját magunkkal, saját dolgainkkal, a szívünkhöz közel álló emberekkel törődünk: csigaházunkba zárkózva önmagunk körül forgunk, aminek következménye elkerülhetetlenül a halál lesz. Viszont ha hisszük, hogy Istentől ennél sokkal mélyebb, igazi életet kaptunk, akkor lesz bátorságunk úgy élni, hogy ki is érdemeljük ezt az ajándékot, olyannyira, hogy földi létünket képesek leszünk föláldozni másokért.

Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.

Amikor Jézus kimondta ezeket a szavakat, a vértanúságra gondolt. Nekünk – ahogy minden kereszténynek –, ha követni akarjuk a Mestert, és hűek akarunk maradni az evangéliumhoz, késznek kell lennünk elveszíteni életünket, vállalva a halált, akár az erőszakos halált is. Így Isten kegyelméből el fogjuk nyerni az igazi életet. Elsőként Jézus veszítette el az életét, és megdicsőült formában kapta vissza. Korábban is figyelmeztetett már, hogy ne féljünk azoktól, „akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni”[2].

Most pedig így szól hozzánk:

Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.

Ha figyelmesen olvasod az evangéliumot, látni fogod, hogy Jézus hatszor tér ide vissza, jelezve, mennyire fontos téma ez, milyen nagy jelentőséget tulajdonít neki.

Veszítsük el az életünket: Jézusnak ez a biztatása nemcsak meghívás a vértanúságra, hanem a keresztény élet egyik alaptörvénye is.

Késznek kell lennünk lemondani arról, hogy önmagunkat tegyük életünk fő céljává; meg kell tagadnunk önző természetünket. Ha igazi keresztények akarunk lenni, akkor a lét középpontjába Krisztust kell állítanunk. S mit kér tőlünk Krisztus? Azt, hogy szeressük a többi embert. Ha magunkévá tesszük az ő programját, biztosan elveszítjük önmagunkat és megtaláljuk az életet.

Valaki azt gondolhatná, hogy ha nem önmagunkért élünk, akkor ez passzivitást, folytonos lemondást jelent. Pedig nem így van. A keresztény elkötelezettség nagyon komoly és felelősségteljes magatartást kíván meg.

Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.

Már itt a földön megtapasztalhatjuk, hogy az élet úgy növekszik bennünk, ha önmagunkat odaajándékozzuk, és szeretetben élünk. Ha egész napunkat mások szolgálatában töltjük, ha mindennapi – talán egyhangú és kemény – munkánkat át tudjuk alakítani a szeretet megnyilvánulásává, akkor boldogság tölt el, mert érezni fogjuk, hogy egyre jobban sikerül megvalósítani önmagunkat.

Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.

Jézus parancsait követve, melyek mind a szeretetre összpontosítanak, e rövid földi lét után meg fogjuk találni az örök életet is.

Emlékezzünk rá, hogy az utolsó napon Jézus minek az alapján fog megítélni bennünket! Így szól majd a jobbján állókhoz: „Gyertek, Atyám áldottai (…), mert éhes voltam és ennem adtatok, (…); idegen voltam és befogadtatok, nem volt ruhám és felruháztatok (…).”[3]

Ahhoz, hogy az el nem múló életben részesítsen bennünket, kizárólag azt fogja nézni, hogy szerettük-e a felebarátainkat, s úgy veszi majd, hogy neki tettük mindazt, amit testvéreinknek tettünk.

Hogyan éljük tehát ezt az igét? Hogyan veszítsük el életünket már mostantól, hogy meg is találjuk?

Úgy, hogy felkészülünk a nagy napra, a végső számadásra, amiért születtünk.

Nézzünk körül és töltsük meg napjainkat a szeretet tetteivel! Krisztus elébünk jön gyermekeinkben, feleségünkben, férjünkben, munkatársainkban; azokban, akikkel egy párthoz tartozunk, vagy akikkel együtt szórakozunk, és még sokféle módon. Tegyünk jót mindenkivel! És ne feledkezzünk meg azokról sem, akikkel a sajtó, a televízió vagy egyik-másik barátunk megismertet bennünket nap mint nap! Erőnkhöz mérten tegyünk valamit mindenkiért! S ha úgy látszik, hogy már az összes lehetőséget kimerítettük, akkor még imádkozhatunk értük. Csak a szeretet számít.

Chiara Lubich

[1] Az Élet Igéje, 1999. június. Megjelent: Új Város, 1999. 6. szám

[2] Mt 10,28

[3] vö. Mt 25,34-36

Az Élet Igéje 2010. június