Könyvek a szekrény tetején
A szeretet mindent legyőz. Hogyan tud a házaspárok kapcsolata nap mint nap megújulni? Erről szólnak Attila és Éva történetei.
Bár sok mindenben hasonlítunk egymásra, van néhány dolog, amit szinte mindig másképp látunk – kezdi Attila. A feleségem például, ha rendcsinálásba fog, akkor az alapos, és mindenre kiterjedő. Az időhiány miatt azonban a félbemaradt dolgok gyakran hetekig felborítják a lakás rendjét. Én ilyenkor hajlanék rá, hogy ideiglenesen oldjuk meg a helyzetet, egy tökéletlen, de elviselhető rend érdekében.
Egy alkalommal a könyvek lekerültek a nappali padlójára portalanítás és átválogatás címén, amit a feleségem személyesen szeret elvégezni. Az idő azonban itt is közbeszólt. Teltek a hetek és a földön lévő kupac nem akart fogyni, de már a könyvespolcon sem volt hely. Közben a nyári szünetben egy-két hétre egyedül maradtam, mert a család többi tagja a nagymamához utazott. Egyre jobban idegesített a sok földön heverő könyv. Elérkezettnek láttam az időt, hogy kézbe vegyem a dolgot. Félórán belül a könyvek a ruhásszekrény tetejére kerültek, és végre úgy éreztem, rend van a szobában. Aztán újra ránéztem a művemre, és elképzeltem, amint feleségem hazatér és szomorúan fölnéz a szekrény tetején éktelenkedő könyvekre.
Néhány perc múlva visszaraktam őket a földre, éppen úgy, ahogy előtte voltak, és boldog voltam, hogy a szeretet egyikünk távollétében is jelen lehet közöttünk.
Párbeszéd, párbeszéd, párbeszéd
A napokban egy családos találkozóra készültünk. Szorított a határidő. Én általában szeretem előre megtervezni a dolgokat, a feleségemhez inkább a spontán cselekvés áll közel. Az állandó és az alkalmi akadályok miatt folyamatosan tolódott a beszélgetés. Péntekre kellett volna írnunk valamit, és már szerda volt. Csalódottan fogadtam a hírt: feleségem fáradt, és képtelen arra, hogy aznap beszéljünk. Maradt az utolsó nap, és így le kellett mondanom a csütörtök esti rendszeres röplabdázást, amit nagyon szeretek.
Csütörtök este kilenc óra. Még mesét olvas a kisfiunknak. Érzem, hogy egyre nehezebben viselem, hogy még mindig nem csináltunk semmit, és nekem másnap korán kell munkába mennem. Arra gondolok, hogy ezeket pontosan tudnia kell neki is, mégse siet.
Ekkor beugrik a gondolat: el kell mondanom, engem most mi bánt, mit gondolok; ne várjam, hogy a másik olvassa a gondolataimat. Ettől béke lett bennem, és így is tutam szólni hozzá. Ő pedig hamarosan készen állt rá, hogy beszélgessünk.
Ekkor azonban úgy tűnt, én vagyok az, aki képtelen a beszélgetésre a fáradtság miatt.
Aztán Évi szóba hozta a házasságunk egyik nehéz állomását. Mindketten felidéztük akkori érzéseinket, és megfogalmaztuk addig még ki nem mondott gondolatainkat. Ez kifejezetten isteni párbeszéddé tette nehezen megszületett együttlétünket.
Isten és a busz
Egyik este összekülönböztünk valamin a férjemmel – folytatja Éva. – Ez elég ritkán fordul elő köztünk, és máskor hamarosan kibékülünk, de most nem így történt. Vártam, hogy a férjem majd megteszi az első lépést és bocsánatot kér, mert eddig ez volt a dolgok menete, de hiába. Így haraggal a szívünkben feküdtünk le, és másnap reggel sem változott semmi. Férjem elment dolgozni, én pedig otthon elhatároztam, hogy bármi is történik aznap, azt Isten kifejezett akaratának tekintem, és nem idegeskedem. Azt is éreztem, hogy ez az állapot így nem maradhat, fel kéne valamikor hívni a férjemet, és bocsánatot kérni tőle. Elindultam a kisfiunkkal az oviba, és utána buszra akartam szállni, hogy elmenjek valamit elintézni. A busz éppen az orrom előtt ment el és a következő csak húsz perc múlva indult. Eszembe jutott a reggeli indulás, és mivel közel volt a templom, gondoltam beugrom kicsit Jézushoz. Az Oltáriszentség ki volt téve, és nem volt ott senki. Úgy éreztem, itt kell maradnom, amíg nem jön valaki, hogy ne maradjon egyedül Jézus. Elég hosszú időt tölthettem vele, aki megerősített, hogy lépnem kell a férjem felé. Mikor visszamentem a buszhoz, az megint épp akkor indult el a megállóból. Újra felidéztem magamban a reggeli indulást: nem idegeskedni, ez Isten akarata. Elindultam hát békésen a házunk felé, mert ott is megáll a busz, és kiszámoltam, gyalog nagyjából akkorra érek oda, amikor jön a következő. Közben végigimádkoztam az utat. Odaérve még mindig maradt tíz percem, ami úgy tűnt, elég lesz arra, hogy beszaladjak a lakásunkba és felhívjam a férjemet. Bocsánatot kértem, és boldog voltam, mert ő is felszabadultan kért tőlem bocsánatot, és helyreállt köztünk a béke. Szaladtam a buszhoz, pont akkor ért be. Én pedig hálát adtam, hogy Isten nem hagyott békén, és mindent úgy intézett, hogy Ő újra köztünk lehessen.
Szerkesztette: Fehérpataky Balázs
Fotó: Sudár Balázs
Új Város – 2010 május-június
közelkép – családi műhely
KÖNYVEK A SZEKRÉNY TETEJÉN