Sokszor éppen a papok a legmagányosabbak, pedig állandóan emberekkel foglalkoznak.

Korunk egyik nagy kihívása a mindenkit fenyegető ma­gányosság. Igino Giordani mondta egyszer, hogy egy zsúfo­lásig telt stadionban is egyedül érezheti magát valaki. A magányt mindannyian ismerjük, mert végül az alkotja emberi viszonyaink hát­terét. Érinti a családot is, mert ah­hoz, hogy szeretni tudjuk a part­nerünket, meg kell tudnunk állni a saját lábunkon egyedül is minden helyzetben, anélkül, hogy támasz­kodnánk a másikra. Willy Pasini pszichológus állítja: „Csak akkor lehet jó az együttélés egy másik személlyel, ha elértük a teljességet.” A teljesség pedig érett, már önma­gában is teljes egész, önálló szemé­lyiséget feltételez.

Ha a magány mindenkit érint, akkor nem maradnak ki belőle azok sem, akik Istennek szentel­ték az életüket, legyenek világiak, szerzetesek vagy papok. Amint igaz, hogy az egyedüllét előfeltéte­le minden valóban önzetlen, érdek nélküli kapcsolatnak, úgy igaz az is, hogy ártalmassá válhat, ha nem tölti ki a kommunió. Nagy feladat ez nem utolsó sorban az érzelmi kapcsolat intimitását nélkülöző és a plébánián gyakran magányo­san élő papnak, akinek egyedül kell megbirkóznia a mindennapos gondokkal, a lelki próbatételekkel és a küldetésével járó nehézségek­kel.

Márpedig az egyedüllét, ha azt nem sikerül jól megélni, olyan szenvedésekkel jár, amelyek lelki sérüléseket is okoznak. Így válik valaki sebezhetővé és védtelenné. Aztán jön a menekülési vágy, meg­jelennek a kísértések, a pótcselek­vések, a féktelen aktivizmus, az önző életmód.

A papok többségének tapasz­talata mégis azt igazolja, hogy a magány termékennyé, és olyan energiaforrássá válhat, amely se­gíti az egyesülést Istennel és a kommuniót az emberekkel.

A papnevelésben és a missziós közösség vezetésében szerzett hu­szonöt évnyi tapasztalatáról kér­deztük Massimo Camisasca atyát, az 1985-ben alapított Szent Károly Testvériség elöljáróját.

– Milyen mélyen találhatók a papi magány gyökerei?

– Eredete az individuális képzés­ben gyökerezik régóta. Aztán van­nak közelebbi okai: olyan összetett problémák, amikkel a papok ko­runkban szembe találják magukat. Azt hiszem, segí­tenünk kell az Egyháznak, hogy valódi papi testvéri­ségek szülessenek. Másik gond, hogy a püspökök túlságosan elfoglaltak. A növekvő bürokráciát meg­szenvedi a püspök és a papjai közötti közvetlen kapcsolat. Határozottan az a véleményem, hogy a püspöknek vissza kellene térnie a papjai közé, hogy velük éljen – legalább né­hányukkal –, ahogy Szent Ágoston tette. Ezen kívül az éves munkaidejének je­lentős részét kellene együtt töltenie a kispapjaival.

– Milyen szerepet kellene, hogy kapjon a papok életében a kommunió és a testvériség a következő évtizedekben?

– A II. Vatikáni Zsinat után sokat beszéltek a kommunióról. A Comunione e liberazione mozgalom tagjaként meg vagyok győződve róla, hogy a kommunió az egész kereszténység tapasztalatát és mindent magában foglal, amit Krisztus hozott nekünk, embereknek, akár hívőknek akár nem hívőknek. A kommunióban van valami egyetemes. Nem a mi korunk találta ki, ez minden idők­re szóló valóság, valamennyi ember meg van hívva rá. A két szó testvéri­ség és kommunió egymás szinonimái, akkor is, ha van közöttük árnyalati különbség. A kommunió fejezi ki, hogy milyen mélyen részesedik az ember Isten életében azzal, hogy Isten neki ajándékozza magát. A testvériség pedig azt jelenti, hogy mi mind egyetlen Atya gyermekei vagyunk, és hogy a testvér szentségi jelenléte mekkora érték: valóságos szentség, amelyet Krisztus előny­ben részesített. Isten azért állította mellénk a felebarátot, hogy segítsen a hozzá vezető úton.

– Létezik ellenszer a magányosság­ra?

– Isten nem akarja, hogy magány­ban éljünk, megmutatja a kivezető utat. Ami alapvető, az a kapcsolat Istennel. Amikor megtanulunk imádkozni, megtanulunk tanulni, elmélkedni, játszani, sportolni, ba­rátságokat kötni, akkor kilépünk a magányból. Amikor nem fordu­lunk önmagunkba, és nem leljük halálunkat a tévé és az új techno­lógiák hamis társaságában, de leg­alábbis kihasználjuk ezeket az Is­ten felé haladás és a boldogságunk érdekében.

– Hogyan segíthetik a papok életét a karizmák?

– A karizmákból származnak az újdonságok, és a papi életben meg­újulást csak a világiak által hozott megújulás eredményez.

Aurelio Molè

Fordította: Vizsolyi László

Új Város – 2010. május-június

Közelkép – papok éve

Megbirkóznak a magánnyal?