Kezdjük egy találós kérdéssel: „Egyszerre vagyunk szülői és gyermekei! Mi az?” Mielőtt valaki sokáig törné a fejét, íme a válasz: a kultúra.

Az Idegen szavak gyűjteménye szerint a kultúra: „a társadalom által létre­hozott szellemi és anyagi javak.” Ha pedig valaki felüti a Wikipédia internetes oldala­it, akkor többek között ezt olvashatja: „…egy adott társadalom mindazon ismereteinek összessége, amelyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását biztosítják. A kul­túra alapján tudunk eligazodni abban, hogy mik a fontos értékek és normák az életben.” Súlyos szavak. Főleg manapság.

Mielőtt még valakinek mindezzel kapcsolatban bármi negatívum jutna eszébe, amelyet széles e hazában, Európában vagy a nagyvilágban tapasztalt, gyorsan el­mesélem, hogy néhány héttel ezelőtt a kerületünkben valaki bevitte az Okmány­irodába az elvesztett rendszámtáblánkat!

Ez is kultúra! A kultúra ugyanis azoknak a viselkedés- és gondolkodásmódok­nak az összessége, amivel az ember a világban való boldogulását építi. Az élet meg­nyilvánulásainak összessége, amelybe a fentieken túl beletartozik az öltözködés, az ételek, az étkezési szokások, a kapcsolatépítés vagy a kikapcsolódás módja… meg persze számtalan más dolog, például az, hogy ha azt mondom „itt az idő” akkor arról neked a „Nemzeti dal” jut eszedbe.

Kultúrák, tovatűnő és időtálló, sőt századokon átívelő kultúrák…

Napjainkban, amikor az Egyház is új felelősségre, újfajta magatartásra hív ben­nünket éppen egy olyan időszakban, amikor heves támadások érik tagjainak er­kölcsi hűtlensége miatt, vajon ezzel nem egy új kultúra szükségességére világít rá? Vagy Magyarország alakuló új Kormánya, amely együttműködésre, közös felelős­ségre, társadalmi összefogásra szólít fel minden magyar embert, talán nem egy új kultúra megteremtésére törekszik? Napjaink környezeti katasztrófái, a Mexikói öböl olajszennyezése, vagy a megállíthatatlannak tűnő elsivatagosodás nem arra figyelmeztetnek mind, hogy a bolygónk életét fenyegető változásokkal közösen kell szembenéznünk?

Új kultúra kerestetik tehát. Egy másokért is felelős, új, közösségi kultúra.

S vajon hol terem?

Bennünk! Nem csak abban az emberben, aki bevitte megtalált rendszámtáblán­kat a hivatalba, hanem például a zánkai Máriapoli 800 résztvevőjében, a Fokoláre különböző koreai közösségeiben, az olaszországi Loppiano lakóiban, illetve a világ számos városában – ahogy a jelen számban olvashatjuk.

Ha kultúra, akkor Pécs – mondják ma sokan Európában. A Fiatalok az Egyesült Világért mozgalom tagjai idén Pécsre tervezik táborukat, s talán nem véletlenül. A „magas kultúráknak” helyt adó, s azokat bemutató város általuk is majd teret adhat – ha csak egy hétre is – egy tágabb értelemben vett kultúrának, az egység kultúrájának.

És ez örömhír, mert erre a kultúrára van szükség! Az egység kultúrájára, amely – egy olyan világban, ahol sokan azt hiszik, hogy minden, ami lehetséges, egyben megengedett is – összerakja az embert, az ember egységét önmagával és a másik emberrel, hogy ezáltal újra egymásba oltódjon tudomány és hit, hétköznap és öröklét, történelem és misztérium.

Ennek a kultúrának pedig egyszerre lehetünk megteremtői és élvezői, szereplői és nézői, szülői és gyermekei.

Tóth Ilona

Új Város – 2010 május-június

előszó

EGY ÚJ KULTÚRA