A széndioxid-kibocsátási kvóták kereskedelmével kapcso­latos márciusi botrány megint eszembe juttatta: mennyi­re „gáz”, hogy amint egy ország a Kiotóban vállalt határnál kevesebb káros anyagot bocsát ki, mások nem büszkék rá, hanem alkudozni kezdenek, hogy – bármilyen durván is hangzik – helyette ők hadd szennyezzék a Földet. Mára bebi­zonyosodott, hogy a fogyasztói társadalom logikája nem ké­pes figyelembe venni a bolygót, sem a lemaradó országokat. A pénz helyett tehát olyan értéket kell a középpontba állítani, ami nem pusztít el mindent maga körül. E nélkül semmilyen technikai megoldás, semmilyen politikai egyezség nem ér egy elégett gumiabroncsot sem.

A Föld legégetőbb problémáját azonban nem lehet magának a problémának az orvoslásával megoldani. Csak az embe­rek fejében lezajló szemléletváltozás kényszerítheti a piacot a váltásra: olyan termékek gyártására, amelyek kevésbé károsítják a környezetet. Ehhez azonban tisztában kell lenni azzal, hogy a jólét (akár a napi háromszori étkezés vagy a fűtött lakás) nem jár senkinek! Többnyire a mai gazdag orszá­gok sem kétkezi munkával jutottak hozzá, hanem szerencsés fekvésükkel, jó adottságaikkal, illetve nem ritkán – nincs erre jobb szó – mások kirablásával. Ideje lenne lassan visszaszol­gáltatni a harmadik világnak mindazt, amit elvettek tőle. Elő­ször is a méltóságát. A gazdag országokból a szegények felé áramló kereskedelemnek jelentős része ma is fegyver, tehát olyan áruért veszik el a szegények maradék pénzét, ami csak még nagyobb nyomorba dönti azokat. Hogyan is léphetnének fel ezek az országok a klímaváltozás ellen, amikor még tiszta vízre sem futja nekik?!

A háborúk okát legtöbbször a nyersanyagokhoz, vízhez, éle­lemhez jutás lehetőségében látjuk. Ahogy fogynak a nyers­anyagok, a tiszta víz és levegő, a művelhető földek, úgy fog a háború lassan elérni minden emberhez – azokhoz is, akik ezt ma el se tudják képzelni. Lehet, hogy ez nem következik be a mi életünkben. De a fogyasztói életvitel láthatóan an­nyira erős, hogy képes felülírni az em­berben mélyen gyökerező szeretetet, még a gyermekei iránt is. Ma legalábbis láthatóan nagy nyugalommal taszítjuk romlásba azt a világot, amelyben majd saját gyermekeink kényszerülnek élni.

Látnunk kell, hogy a jelenlegi piaci logi­ka számára az ember is csupán tárgy. Megfelel ez nekünk? Ugye nem? Köve­teljük hát ki mindnyájunknak az emberi lét méltóságát!

Sudár Balázs

Új Város – 2010 május-június

nézőpont

KLÍMAPARADOX