Mese háromtól kilencvenkilenc éves gyermekeknek.

A tériszony. Általában ezért szállt inába a bátorsága. Ez fogta el oly sok repülése alkalmával. Igen-igen komoly problémát jelentett, hiszen nem akárki történetünk hőse. Ő egy angyal. Amikor felfelé kellett repülni a mennyországba, akkor nem volt semmiféle gondja. Ez a tériszony rendszerint akkor jelentkezett, amikor lefelé repült a földre. A kis angyal nagyon szeretett volna jelen lenni, amikor a legnagyobb esemény történik, Isten emberré lesz és megszületik gyermekként. Ekkor erőt vett magán, és leszállt a földre. A jászolnál abból merített erőt, amilyen gyöngéden rátekintett a gyermek. Szeretett volna őrzőangyal lenni, de tudta, hogy megbízhatatlan az olyan őrangyal, aki fél a repüléstől és így nem tud hirtelen ott teremni, amikor igazán szükség lenne rá. Lassan, lépésről-lépésre sikerült megtanulnia, hogyan győzheti le a tériszonyt. Mindig azokra a gyerekekre gondolt, akikkel találkozott és együtt játszott a földön. Mint mondtam, a mennyországba felrepülni soha nem volt számára probléma. Elég volt megfelelő lendületet vennie és máris otthon találta magát, abban a felemelő környezetben, ahová tartozott. Ugyanúgy, mint a hullám, amely partot ér, majd kisvártatva visszatér természetes közegébe, az óceánba.

– Dobd ide a labdát! – kiáltotta az egyik kislány. Az angyal beállt közéjük játszani, a gyerekek persze nem látták őt. Amikor eldobta a labdát és felfelé nézett, hirtelen megdermedt:

– Mit csinál az a kislány ott az ablakpárkányon?

Öt emelet magasan volt az ablak. A kis angyal megpróbált odarepülni, de nem tudott, mert nem tudta, mekkora lendületet vegyen. Általában mindig akkora lendületet szokott venni, hogy a mennyországban kössön ki. Már arra gondolt, milyen szép lesz ismét a hazájában, és vissza akart indulni. Aztán elszégyellte magát, mert érezte, hogy éppen most akar elmenekülni egy probléma elől.

– Vajon nekem integet? – kérdezte magától, ahogy a kisgyermekre tekintett.

Felemelkedett a földről, sikerült megállnia és ott lebegett a kislány előtt. Rámosolygott, ugyanis hirtelen eszébe jutott, ahogy az a kisgyermek azon a téli éjszakán rátekintett. Az angyal próbálta lekötni a kislány figyelmét. Mondókákat, verseket szavalt neki és gyermekdalokat énekelt egészen addig, amíg az anyukája meg nem érkezett, és gyorsan le nem kapta őt az ablakpárkányról, amivel elhárult a veszély.

Így vált a kis angyal igazi őrangyallá, mert megtanulta legyőzni önmagát, és képes lett megmenteni és őrizni másokat.

Miért meséltem el ezt a történetet? Azért, mert ez a kislány – aki azóta nagylány lett és már nem képes meglátni az angyalokat – az én lányom.

Dorotea Amato

Fordította: Bartus Sándor

Illusztráció: Eleonora Moretti/CN

Új Város – 2011 november-december

kreatív oldalak – Tériszony