Mit jelent nekem a család?
Fórumindító cikkünk eredetileg társadalomismeret órára készült. Reményeink szerint olvasóink közül is lesznek majd olyanok, akik tollat ragadnak, hogy középiskolás szerzőnk gondolatait követve megírják a családról a véleményüket egy olyan társadalomban, ahol kezdenek eltűnni a régi evidenciák.
Beke Csilla
A tankönyv, amit órán használunk, illetve a tanár és az osztálytársaim véleménye nagyon sokban eltér az enyémtől; azokat a gondolatokat építik tovább, amiket a világ sugall (talán nem is ismernek mást…). Úgy éreztem, ki kell állnom amellett, amit gondolok, és megmutatni, hogy van más lehetőség is.
A család a társadalom legkisebb egysége, ezért is nagyon fontos. Az alapvető normákat, készségeket, viselkedésmintákat elviekben a családunkból kellene, hogy megtanuljuk (férfi-női minták, problémamegoldás, az idősek segítése és így tovább); szüleink indítanak el minket az életben. Egy jól működő családban a tagok támogatják, szeretik egymást, nyitottak egymás problémáira, azt közösen igyekeznek megoldani. Ha én egy családra gondolok, akkor a monogám házasság jut az eszembe: férj, feleség, gyerekek.
Szerintem egy családban fontos, hogy a szülők házasok legyenek. A házasság alapozza meg a családot, a két ember igenje erősíti meg ezt a „vállalt sorsközösséget”. Nem értek egyet azzal, hogy elég, ha valakinek csak élettársa van; szerintem az nem család, hanem egyszerű együttélés. Bármelyik fél bármikor elmehet, ha a másikból elege lesz vagy megunja, új partnert kereshet, felelősség nélkül hagyhat hátra akár több gyermeket is. Nem kötelezi semmi. Saját magának élhet a maga önző módján, kielégítheti a saját vágyait, céljait.
Persze sokszor előfordul, hogy az emberek összeházasodnak, aztán néhány év múlva el is válnak. De ezzel sem értek egyet. A házasságot meg kell gondolni. Felelősen kell döntést hozni, mivel nem csak a magunk, de a partnerünk, a leendő gyermekeink jövőjét is befolyásolhatja egy rossz döntés. A házassággal azt mondom: „örökké”, és ennek nem valami szimbólumnak kellene lennie, hanem valódi akaratnak. Szerintem az emberek többségének fogalma sincs, mint jelent valójában a házasság. Még én sem tudom, mert senki nem kérte meg a kezemet, de úgy gondolom, hogy ez: „neked ajándékozom magam egy életre”. A lényeg, hogy ajándékozom. Nem azért, mert kell nekem a másik, mert jó vele – ez önmagában nagyon kevés. Mindkét félben meg kell, hogy legyen az elhatározás, hogy a másiknak ajándékozza önmagát minden „nekem és enyém” nélkül. Ezen persze előtte dolgozni kell (történetesen az együttjárás alatt), kialakítani azt a viselkedésmódot, amivel a Másikra tudok figyelni, nem arra a testre vagy csak a jó dolgaira, hanem egészében magára az Emberre: mivel ő lesz a társam egy egész életre.
Felteszem, mondjuk, maga a házasság sikeres, a kapcsolat tényleg valódi alapokon nyugszik. Hogy a család kiteljesedhessen, ezután jönnek a gyerekek. Szerintem a gyerekek nem csak „termékek”; nem lehetnek azok egy családban. A család célja pont az, hogy egy kis „közösséget” hozzon létre, ezért a gyerek a család tervezett, szerves része kellene, hogy legyen. Több gyereket tudatosan általában vagy a nagyon-nagyon gazdag vagy a szegényebb családok, illetve a valamilyen valláshoz komolyabban kötődő családok vállalnak. A vallásos családok döntését értjük. De akkor a gazdag és szegény? Úgy látszik, hogy a gazdagot nem elégíti ki egyszerűen a sok pénz, így a gyermeket is örömforrásnak tekinti. A szegény pedig pont azért, mert a pénzből hiányt szenved, ugyanúgy örömnek tekinti a gyerekeket. Úgy lehet vele, hogy eggyel több vagy kevesebb – ha eddig megéltek valahogy, ezután is meg fognak.
Ezenkívül a házasságkötés és a gyermekvállalás életkora kitolódott, mivel modern világunkban előtérbe került a tanulás, a karrierépítés, az anyagi létbiztonság kérdése.
Még a gyermekvállalással kapcsolatban: nem értek egyet azzal, hogy ha „véletlenül” besikerül egy gyerek, akkor azt az anyának jogában áll elvetetnie. Ha már az ember volt annyira felelőtlen – általánosságban ugyanis ez mondható el, de vannak esetek, mint például az erőszakos bűncselekmény, amikor a nő nem tehet róla, habár ilyenkor sem ajánlják az abortuszt, mivel a gyermek kihordása elősegíti az anya pszichikai gyógyulását –, akkor vállalja fel a gyermek megszülését. Ha nem akarja megtartani, még mindig örökbeadhatja, akár névtelenül is; nagyon sokan várnak így babára. Szerintem elvetetni olyan – mivel én azt gondolom, hogy a magzat nem egy béna ebihal, hanem már akkor is Ember –, mintha egy várandós nő hazamenne, és abortusz helyett az egyik nagyobb gyermekét ölné meg. Egyre megy a kettő. Van, amikor valahány százalékban az orvosok megállapítják, hogy a gyermek rendellenességgel születhet – erre most nem térek ki, de megjegyzem, a legtöbb „betegnek jósolt” gyermek egészségesen születik meg.
Egy állam persze nagyban befolyásolni tudja a születések számát jogszabályokkal akár pozitívan, akár negatívan.
A társadalomismeret tankönyv azt írja, hogy ma nincsen válság a családokban, legalábbis a válások növekedése nem ezt jelzi. Szerintem pedig igenis, családi válság van. A tankönyvben ugyanitt van egy táblázat, amely a családi állapot szerinti megoszlást mutatja be. Habár csak 2003-ig figyelhetjük meg az adatok változását, az jól látható, hogy a válások száma a vizsgált tizenhárom év alatt nem nőtt, viszont egyre kevesebben kötnek házasságot és maradnak inkább egyedülállók, vagy párkapcsolatban élők, de nem házasok. Ebből én azt a következtetést vonom le, hogy az emberek nem mernek elköteleződni, főleg egy olyan dologban, ami hátráltatná a saját énük gyarló szabadságát. Ezt persze mindenképp befolyásolja a mai világ gondolkodása is („én, én, én”).
Véleményem szerint a család hihetetlenül fontos. Sok értéket tud képviselni, amelyek elősegítik mind az egyének, mind a társadalom fejlődését.
Beke Csilla
fotó: Tóth Judit fotóalbumából
fotó: CN
Új Város – 2011 július-augusztus
közelkép – párbeszédre hívó