ÚJ IDŐKHÖZ ÚJ FORMÁKAT!

Nagy örömmel vettem kézbe az Új Várost, és ez csak fokozódott, amikor a Társalgó című kis keretes írásra bukkantam a borító belső oldalán!

Szívesen foglalkozom a kommunikációval, mert ez épít hidat embertől emberig, és a korábbi szabályok (pl. illemtan vagy etikett) eltörlésével olyan szabadság szakadt ránk, amivel nem tudunk élni, vagy nehéz hozzá alkalmazkodni. Persze az élet gyorsul, és sok mindenben változik, de hát ilyen kihívásokkal szembe kellett nézni szüleinknek és nagyszüleinknek is az életük során.

A gyorsuló tempó pszichikai nyomást idéz elő. Ismerősek a reklámok, szlogenek: „Az idő pénz” vagy „A város, amely sohasem alszik.” Pedig gondoljuk csak bele, mennyi időt töltünk a TV előtt, vagy a számítógép képernyőjére meredve, céltalanul szörfözve az interneten! Erre van időnk, épp csak a leülős, meghitt beszélgetésekre nincs?

Közeledik a nyár, a pihenés ideje. De mi lett a régi nyarak eseményeiből? Vízparton ücsörgés és sütkérezés helyett Aquapark! Erdei kirándulás helyett Kalandpark! A csendes együttlét helyett zajos, adrenalin-fokozó önmegvalósítás. Ha nem érzünk annyi lelki erőt, hogy kilépjünk ebből a mókuskerékből, akkor keressünk a kor tempójához illő alkalmakat a beszélgetésre. Saját tapasztalatomból: „Apu! El fogok késni! Elvinnél autóval a Körtérig?” Utazunk a lányommal kettesben, kell ennél jobb alkalom? A végén egészen a találka helyéig szállítom, közben jót beszélgetünk.

Édesanyám megunta, hogy külhonban élő öcsém évente egyszer tud időt szakítani egy kézzel írt levélre, amit a ’csigapostával’ küld haza. „Te honnét tudod, hogy minden rendben van velük? Mi az az MSN? Ha ezen keresztül hetente lehet beszélgetni vele, akkor csinálj nekem is egyet!” – kérte. „Honnan vannak ezek a jó fényképek? Mi az, hogy a ’fészbúk’ fiókjában láthatók? Akkor csinálj nekem is egy fiókot, hogy láthassam!” Így lett szépkorú édesanyámnak e-mailje, chat azonosítója, sőt egy-két közösségi portálon is regisztrált!

Befejezésül: ne siránkozzunk az ellehetetlenült, divatjamúlt társalgási formák fölött, hanem keressünk újakat, a jelen pillanatnak megfelelőket! Éppen ezért: ha bárkinek kérdése vagy javaslata lenne, „dobjon” egy mailt az Új Város villámpostájára!

Romhányi László – Budapest

laci.romhanyi@gmail.com

A SZÓÉRTÉS MÓDJA

Örömmel olvastam az Új Város most induló Társalgó rovatáról. Az „ízlelgetve” szó hívta fel a figyelmemet, és adta az ösztönzést a levélíráshoz. Ugyanis a szó felidézte bennem annak a csendes, az életet nem felszínesen élő embernek a jóságát, aki barátságos bizalommal fogadta az őt megszólító ismeretlent is, és akinek írásából értettem meg az „Ízlelgetni” szó igazi értelmét.

Ma már tudom, hogy jól ízlelgetni gyorsan nem is lehet. Évtizedekig dolgoztunk együtt heten egy olajipari laboratóriumban. Miután a munkánk megengedte, hogy közben néha, rohanásmentesen társalogjunk is, megismertük egymás helyzetét, körülményeit, és egyre jobban mertünk őszinték lenni. Így volt lehetőség felfedezni erősségeinket és gyengeségeinket, egyáltalán, az életünk „színeit és árnyalatait”. Nyugdíjasan is megmaradt az egymásra való odafigyelés, és egyikünk se kíván jobb munkahelyi légkört saját gyermekének.

Ide kívánkozik még egy maradandó filmbeli tapasztalatom.  Híres rendező filmjéről van szó. A Jézust alakító színész a Hegyi beszéd boldogságait feltűnő gyorsasággal, rohangálva és szinte az ott összegyűlt emberekre dobálva mondta, illetve kiabálta el. Nagyon nem tetszett a jelenet, legszívesebben kijöttem volna a moziból. Arra viszont jó volt, hogy sokszor magamra ismerjek, amikor hasonlóan mondok el valami fontosat, nem törődve azzal, hogy az illető megérti-e. Nincs is jó íze az ilyen társalgásnak.

Jó lenne, ha az induló rovat is rásegítene bennünket a szóértés „lassan ízlelgetve” örömös módjára!

R. Zsuzsanna – Nagykanizsa