TANÍTVÁNYAIM

Tizenöt éve tanítok egy iskolában. A tanítványaimmal emberi kapcsolatot is szeretnék építeni, nem csak a tantárgyamat megtanítani. Mégis előfordul, hogy nem sikerül megtalálnom a hangot velük, s ilyenkor úgy érzem, hogy szakmailag sem tudok annyit felmutatni, mint egyébként.

Az egyik órán azt vettem észre, hogy nevetnek a gyerekek rajtam. Nem esett jól, de igyekeztem higgadt maradni. Azonban tovább folytatták a nevetgélést figyelmeztetésem ellenére. Nagyon egyszerűen le lehetett volna rendezni az ügyet azzal, ha beírok az ellenőrzőjébe a leghangosabbnak vagy megszégyenítem a többiek előtt. Úgy éreztem, nem ez a helyes megoldás. Kihívtam a táblához és kértem, folytassa, amit én elkezdtem. Először csodálkozott, másra számított. Most ő állt az én helyemen, most rajta nevettek, ha tévesen írt fel egy szót, vagy csak értetlenkedett. Amikor visszament a helyére, csak annyit mondtam: „Látod, nem is olyan egyszerű több felé figyelni!”

Talán ennek a hozzáállásnak köszönhető, hogy a régi tanítványaim többsége ma is szívesen megáll velem beszélgetni az utcán, szívesen mesélnek magukról. Legutóbb az egyik volt tanítványom, aki már azóta férjhez ment, Kölnből írt a Facebookon keresztül, amikor megtudta, hogy az én fiam is ott fog tanulni. Felajánlotta segítségét, hogy ott tartózkodása alatt keresse meg, ha bármi gondja adódik. Ilyenkor látom, hogy milyen hosszú távra kihat a munkám.

S. Rita

EGY KÖZÖSSÉG, EGY CSALÁD

Az egyházközségünkben a sok csoport közül az egyik a fiatal házasok közössége. Ezek között a házaspárok között természetesen vannak olyanok is, amelyekben az egyik fél katolikus, a másik fél protestáns. Ők is teljesértékű tagjai a közösségnek, és úgy tűnik, hogy jól érzik magukat, hiszen senki sem érezteti velük, hogy másodrendű tagok lennének.

A házas körön belül működik a vagyonközösség is. Ez azt jelenti, hogy van egy közös alap, amiből segítjük azokat a családokat, amelyeknek egy-egy alkalommal nehézséget jelentene, hogy eljöjjenek közös táborozásra vagy lelkigyakorlatra.

Egyszer erről a témáról beszélgetve az egyik protestáns apuka jelezte, hogy ő is hozzájárul ehhez a közös teherviseléshez. Nagyon testvéri, jó hangulatú beszélgetés volt ez, és senkinek sem volt bántó egyiküknek a vicces közbeszólása, hogy „már ne a protestánsok támogassák a katolikusokat!” A közbeszólás vicces volt, de ő komolyan vette, és azt mondta: Itt nem katolikus-protestáns kérdés van! Itt mi egy közösség, egy család vagyunk, és én otthon érzem magam itt. A legtermészetesebb dolog, hogy az ember a saját családjában fölvállalja az örömöket és a terheket egyaránt.

Akik ott voltunk, mind igazat adtunk neki, és boldogok voltunk, hogy Jézus Krisztusnak ehhez az egy családjához tartozhatunk, és építhetjük azt a kölcsönös szeretetben.

Szecsődi Péter – Gödöllő

MICSODA ÉV VOLT!

2010-ben egymást követték a katasztrófák szerte a világban és idehaza. Hallottunk erről is, arról is; erről többet, arról kevesebbet. Felkavart a szenzáció, megrázott a dráma, elkeserített a felelőtlenség, attól függően, hogyan érkezett el a hír. Máshogy éltük át a helyzeteket. Kinek mi „jött át”, mit indított benne. Fájdalom, kérdések, … egy arc,… segíteni akarás…

A Kék Világ Alapítvány négyszer indított gyűjtést tavaly. És a válság ellenére gyűltek a forintok! Nem volt „kis” adomány. A haiti földrengéstől szenvedők részére 1016240 forint, a pakisztáni árvíz károsultjainak 164000 forint érkezett. Ezek az összegek a Fokoláre Mozgalom nemzetközi központján keresztül közvetlen úton jutottak el a segítséget várókhoz.

Az észak- és kelet-magyarországi árvíz-belvíz tragédiánál 1645975 forint, a Katasztrófák 2010 gyűjtésnél, az un. vörösiszap katasztrófánál 1655284 forint gyűlt össze. Ezeknek egy része már a mentési feladatokra, majd gyorssegélyként lett felhasználva. A fennmaradt összegek a helyreállításkor és a berendezkedéskor kerül a rászorulókhoz.

Ahol a legnagyobb a szükség, közel a segítség – mondjuk. Köszönet érte mindenkinek!

Mert fontos, hogy elérkezzék!

– KVA –

DIADALÍV

Néhány évvel ezelőtt jelentkezett nálam egy jogász végzettségű fiatalember, aki műszerészként dolgozott egy kis faluban. A beszédhibája, pöszesége miatt nem vették föl rendőrtiszti főiskolára, pedig minden vágya az volt.

Hetenként találkoztunk a logopédiai fejlesztés miatt. Hét hónapnyi rendkívül kemény közös munka, tanulás és gyakorlás után rendeződött a beszédhibája, és sikerült bejutnia a vágyott főiskolára. Elvégezte, és azóta is rendőrként dolgozik.

Nemrégen újra találkoztunk, és odaadtam neki azokat a felvételeket, amelyeket a terápia elején, végén, illetve a gyakorlás során készítettem. Ezen beszél arról, hogy miért fordult logopédushoz, mik a tervei, és milyen erőfeszítéseket tett ezek megvalósulásáért. Konkrét gyakorlatokat is rögzítettünk. Nyugodtan mondhatom, hogy az utolsó felvételen már egy másik ember beszélt a kamera előtt. Nagyon izgultam, hogy vajon milyennek látja egykori önmagát.

Pár napja megjött a válasz, amelyből a jóváhagyásával idézek:

„Kedves Zsuzsa! A felvételt otthon a 70 cm átmérőjű képernyőn élveztük végig a feleségemmel és az anyósommal. Mindhárman csendben szemléltük az eseményeket, ezt a csöndet csak ritkán törte meg egy-egy kacaj. Ez is inkább a suta kézmozdulataimnak szólt. (…) A beszédproblémával kapcsolatosan inkább elfogult kritikákat kaptam, a változás természetesen szembe(hangba)tűnő volt. Én egész idő alatt a konyhából, egy üveg sör elfogyasztása mellett, csendben szemléltem a dolgokat, és közben teljesen egyedül éreztem magam. Azt hiszem, ez olyan dolog lehet, mint amikor megszületünk és meghalunk. Azokban a pillanatokban is egyedül van és marad az ember. Lehet ezeket az eseményeket közvetíteni a tévén keresztül, vagy mint ebben az esetben, videón, azonban a lelki dolgokat csak az éli át igazán, akivel megtörténik. Mindezek ellenére erős, karakteres filmet láthattam magamról, ami nem gyengítette, hanem megerősítette azt a meggyőződésemet, hogy ezzel egy olyan kapun léptem át, ami másnak lehet, hogy csak egy egyszerű fából készült tákolmány, de nekem maga a diadalív.”

Fábián Zsuzsanna – Eger

MINDIG ÉS ELSŐKÉNT

A téli időszak, a kevés fény szomorúságot sugároz, amitől könnyen levertté válok.

Mit tehetek ellene?

Egyik nap hazafelé menet eszembe jutott: ha szomorú vagy, szerezz örömet másoknak!

Beugrottam hát egy virágboltba, gondoltam, most a feleségemnek szerzek örömet. Az eladó kérdezte, hogy milyen alkalomra viszem a virágot, netán névnapra, születésnapra? Egyikre sem, csak úgy, szeretetből, a feleségemnek – válaszoltam. Tágra nyílt szemmel mondta, hogy milyen szép ez. És akkor elkezdett mesélni a saját családjáról, hogy az ő szülei bizony elváltak, és otthon ilyet ő nem látott. Elgondolkoztam ezen: mindig és elsőként kell lépnem ezután is, mert a szeretet fényt sugároz.

Egy budapesti olvasó