Nagy Márton 2007-ben kapta meg fizikus diplomáját, melyre már régóta örömmel várt. Különleges kaland fizikusként az egység lelkiségét élni.

Hogyan kezdődött „fizikai” pályafutásod?

Közel áll hozzám a fizikusság, életem egyik meghatározó eleme. Már kiskoromban is nagyon érdekelt minden, ami technika, természettudomány. Édesapám foglalkozása villamosmérnök; emlékszem, milyen sokszor kérdezgettem tőle hat-hét évesen olyan dolgokat, amelyekre a válasz körülbelül az volt, hogy „Fiam, várj még tíz évet, akkor majd megtanulod, most ne idegesíts ilyenekkel!” A lelkesedésem az idő előrehaladtával aztán tovább nőtt. Versenyekre jártam, gimnáziumi osztálytársaim már úgy tartottak számon, mint akihez bármilyen matematikával és fizikával kapcsolatos problémájukkal nyugodtan fordulhatnak. Az érettségi évében döntöttem el végleg, hogy fizikus, egészen pontosan részecskefizikus szeretnék lenni. Aztán az egyetem öt éve – ami a fizika tanulását illeti – eltelt egy szempillantás alatt.

Ez az út hogyan ért össze az egység lelkiségével?

A Fokoláre Mozgalmat kiskorom óta ismerem. Egy idő után megfogalmazódott felém a kérdés: szeretném-e a mozgalomhoz tartozó elkötelezett fiatalok, a genek között folytatni az életemet? Erre persze reflex-szerűen mindig azt hajtogattam, hogy természetesen igen. Az viszont, hogy konkrétan ki is mondjam, hogy életem első helyére Istent teszem, és nem a fizikát, rendre elmaradt. Belém gyökerezett a ragaszkodás ahhoz, amit sajátoménak gondoltam, a tudományhoz, elképzeléseimhez. Hosszú történet kezdődött. Nem számolhatok be semmiféle hirtelen megvilágosodásról, lassan jutottam el odáig, hogy ki tudjak mondani egy személyes igent Istennek.

Mi változott benned ennek a döntésnek köszönhetően?

Először is az istenhitem és a tudomány viszonyát mondanám. Az idők folyamán sok-sok írást, gondolatot olvastam „mindkét oldal” képviselőitől. Az egyik oldalon olyan híres tudósok állnak, akik a természettudományt felhasználva próbálják lerombolni a hitet. Természetes talán, hogy nem tudtam ezeket a nézeteket magamévá tenni; Isten ajándéka, a hit megmaradt bennem, pedig tudom, hogy milyen sok veszély leselkedett – leselkedik rá. Ugyanakkor a másik oldalt sem éreztem közelinek magamhoz, azt az egyenes következtetést, hogy „látom a természet törvényeit, és a látott rendből már következik Isten léte, az én hitem”. Olvastam sok olyan írást is, ahol ezt már túlságosan leegyszerűsítették, és ez nem tetszett. Ennek talán az az oka, hogy az én hitem gyermekkori eredetű, nem magamnak kellett megküzdenem érte. Mivel tehát semmivel sem tudtam igazán azonosulni, ha a hitről meg a fizikáról kérdeztek, csak esetlenül tudtam mindenféle összevisszaságot mondani, sosem olyat, amit igazán szerettem volna. Az utóbbi időben viszont egyre többször éreztem át, és érzem át most is, mennyire kedvelem azt, amit csinálok, mennyire jó, és hogy a fizikában egyszerre találtam meg azt, ami érdekel, és amihez tehetségem is van. Ilyenkor hatalmas öröm tölt el. Érzem, hogy mindez Isten szeretete felém, személyes ajándék, mintha az egész világmindenséget, annak törvényeit és rejtélyeit nekem találta volna ki! Talán ha nem sikerül kimondanom, hogy Őt teszem az első helyre az életemben, és semmi mást, akkor sohasem fedezem fel ezeket a szépségeket.

Ez az ajándék, amit említettél, hogyan nyilvánul meg mások felé?

Azt, hogy tudásom, lelkesedésem önmagában is ajándék lehet mások számára, nem olyan régen fedeztem fel. Amikor még évekkel ezelőtt először éreztem, hogy „na, most már elég sokat tudok, megveregethetem a saját vállamat”, akkor mindenkinek folyton a fizikáról beszéltem, ha akarták, ha nem. Később rá kellett döbbennem, többnyire inkább nem akarták, mint igen. Akkoriban mindig ötször megkérdeztem azt is, aki őszintén érdeklődött, hogy tényleg mondhatom-e. Új, és boldogító érzés rájönni arra, hogy néha valóban szeretnék hallani, ahogy mesélek erről-arról, és örülnek neki, ha lelkesen újságolom a fizika aktuális csodáit. Ez olyan dolog, amiben megláthatom, tehetségem miként lehet mások felé szeretet – amit régebben nehezen tudtam elképzelni. Mostanában a fizikusságom már nem visszahúz, hanem egyre színesebbé teszi az életemet!

Nagy Mártonnal Gőbel Ágoston beszélgetett

Új Város 2007. december