„Képzeld el, micsoda mozgalom születne abból, ha az Ideál magával ragadna minden gyereket és minden fiatalt!”

– Ezt a gondolatot ismételte testvérének újra és újra Eletto (Vincenzo Folonari), aki élettapasztalatával a Fokoláre Mozgalomhoz tartozó elkötelezett fiatalok példaképévé vált. Kiskorában élénk és pajkos volt, amikor azonban elsőáldozó lett, teljesen megváltozott az élete. Nővére ezt mondta róla: „Megváltozott, mintha Isten magával ragadta volna őt.”

Eletto szerette a természetet, az állatokat, a művészetet, különösen a zenét. Gordonkázott, és nővéreivel kis családi koncerteket rögtönöztek. Aztán huszonegy évesen felfedezett valamit, ami teljesen betöltötte őt, azt az ideált, amiért érdemes élni. Egyetemi évei alatt közel lakott a fokolárhoz, aminek élete egyre jobban vonzotta. Bár méltatlannak érezte magát egy ilyen hivatásra, mégis habozás nélkül, örömmel mondott rá igent: „A tegnapi nap, amikor teljesen Istennek szenteltem magam, – írja – olyan volt számomra, mint az elsőáldozásom, amit eddig életem legszebb napjának tartottam. Öröm és béke töltötte el lelkemet. Azt választottam, hogy a legigazibb tökéletességet valósítsam meg minden jelen pillanatban.”

Chiara Lubich, a mozgalom alapítója a gyermekek, fiatalok formálásával bízta meg, akiket különösen meg tudott hódítani. Képes volt arra, hogy kicsinnyé legyen a kicsinyekkel. A gyerekek büszkék voltak rá, és megértették őt, mert ő is megértette a gyerekeket. Ő pedig páratlan odaadással, lelkesedéssel és intelligenciával követte őket figyelemmel.

Hirtelen bekövetkezett halála után rövid idővel egy új jelenségnek lehettünk tanúi: megsokszorozódott azoknak a fiataloknak a száma, akik lelkesen élni és terjeszteni akarták az egység Ideálját. 1966. július 6-án VI. Pál az általános kihallgatáson fogadta a mozgalomhoz tartozó fiatalok egy csoportját. Aznap Chiara is találkozott velük Igino Giordani (Foco) és Don Foresi jelenlétében: „Ma új élet születik” – mondta nekik.

Ezzel indult útjára a Gen mozgalom, a Fokoláre Mozgalom új nemzedéke, amely magába foglalja az összes fiatal korosztályt: a gyerekektől a fiatalokig. Utóbbiak 2007-ben 40 éves jubileumot ünnepeltek. Ebbe az ünneplésbe szeretnénk minél többeket meghívni tapasztalataink, életünk bemutatásával.

„Eletto tapasztalata meglehetősen távol állt tőlem, sokszor nem éreztem belőle mást, mint egy sokszor elmesélt szép történet tanító erejét. Nem volt világos számomra, miként lehetséges, hogy az ember önmagától ilyen nagy dolgokra legyen képes – gondolok itt most arra, ahogy Ő a gyermekeket, fiatalokat megszólította. Hogy mindez mára egy világméretű test egységét jelenti. Miként lehetséges? Micsoda kisugárzás, belső erő kell ehhez! Aztán később, egyik apró tapasztalatom kapcsán közelebb kerültem a „megoldáshoz.” Egyik reggel lakótársam nekem szegezte a kérdést: „Ma miért mész be az egyetemre?” – és jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat, mit is válaszolhatnék; mert a szemináriumon katalógus van, mert az egyik évfolyamtársammal még nem fejeztük be az egyik filmről való diskurzusunkat, és hasonlók. Beszélgettünk egy kicsit erről, majd a reggeli ima után úgy éreztem, kezdenek helyükre kerülni a dolgok. Megerősödött bennem az elhatározás, hogy azért menjek az egyetemre, hogy mindent adjak: időt, türelmet, tudást, figyelmet, szeretetet. Persze nem tudok beszámolni nagy megtérésekről, csodás tapasztalatokról, de éreztem egy lelki békét, és ez megnyugtatott. Egészen addig nyugodt voltam, amíg egyik csoporttársam, – akinek feltűnt, hogy beszélgetéseink nem tartalmatlanok, nem sajnálom rá az időmet, – el nem kezdett érdeklődni az életem felől. Hazudnék, ha azt mondanám, rögtön nyitott voltam erre az új útra. Úgy éreztem, vajmi kevés vagyok ahhoz, hogy erről hatásosan beszéljek; inkább élni szerettem, szeretem az igét, nem beszélni róla. Kényelmetlen volt számomra a dolog. Az idő előrehaladtával aztán egyre többször került ez szóba, és amit tudtam, megosztottam vele. Majd úgy gondoltam, legjobb, ha a közösségre bízom az ügyet, ahelyett, hogy egyedül akarnám megoldani. Abban a fiatalokból álló egységben, amelyhez tartozom, megbeszéltük a helyzetet, közösbe adva minden észrevételünket. Felszabadító erejű volt. Ennek gyümölcseként meghívtam ezt a csoporttársamat egy találkozónkra, eljött, és nagyon tetszett neki. Amire én kevés voltam, ott Isten beletette a maga részét. Ezen a ponton kerültem közelebb Elettóhoz is. Megértettem, mit is jelent az a radikalitás, amivel Ő megragadott másokat, ahogy Isten is „elragadta” Őt. Egy folyamatos Isten kapcsolat, megújítva Vele pillanatról pillanatra egy újfajta szeretet-szövetséget. Mert tényleg csak annak van értelme, hogy Istent válasszuk, és semmi mást.”

Gőbel Ágoston

Új Város 2007. november