Charles Chaplin. Számtalan halhatatlan film rendezője és főszereplője, akinek személye elválaszthatatlanul összeforrt az általa megformált csavargó alakjával.

Hihetünk Chaplinnek? Az egyik utolsó interjújában kijelentette, hogy egész életében csak a pénz és a nők érdekelték. Őt, akinek zseniálisan kedves arcjátékától elérzékenyült a világ, s gyengédséggel telt meg a szíve felnőtteknek és gyermekeknek, rengeteg arcon mosolyt fakasztott, vagy éppen az együttérzés könnyeit. Őt, a filmvilág Ádámját, akitől a többiek származtatják magukat Fellini szerint!

Mindannyian ilyenek vagyunk: ha sokszor igyekszünk is elrejtőzni szavaink mögé, hogy magunkat és másokat is megtévesszünk, mégis előfordul, hogy elszóljuk magunkat. Így volt ez Chaplinnel is. Az interjú kiábrándító szavai üzenetet hordoznak. Figyelem, engem senki ne tévesszen össze azzal a kisemberrel, akit alakítottam! Ő az én alkotásom, én más vagyok. Charles valóban más volt, nem kellett szegényen élnie, mint a csavargójának. Tény, hogy ő is nagyon szerény körülmények közt látta meg a napvilágot, de hamarosan dúsgazdaggá vált. A filmszereptől eltérően ő nem volt gyengéd és önzetlen felebarátaival. Csak önmagára koncentrált, és amikor éppen nem tartotta lázban az alkotói hév, hosszú időre lett úrrá rajta a depresszióra hasonlító levertség.

Sokaknál, még a legnagyobbak között is előfordul, hogy a művész alkotói munkája nem tükrözi az életét. Beethoven fenséges zenét írt, de nem volt könnyű természete. Mozarttól mennyei hangzatok születtek, ám közben részegre itta magát. Cellini fantasztikus ékszereket készített, de erőszakossága nem ismert határokat.

A művészet az a kifejezésmód, mely leginkább képes az embert az ég felé emelni, ám a művész élete nem mindig adja vissza ezt a mennyei világot. A szenteket életükről ismerhetjük fel, a művészeket viszont alkotásaikról. Őket a műveik fejezik ki, és kapcsolják egészen felfoghatatlan módon az éghez.

Az Amadeus című filmben Salieri egyik mondata drámaian rávilágít erre a helyzetre. Mozart sikerei láttán valahogy így perlekedik Istennel: „Miért engedted, hogy ez a bohóc olyan mennyei módon énekelje meg dicsőségedet, nekem meg, aki mindig is csak remekműveket akartam alkotni Fenségednek, csak középszerű tehetséget adtál? Miért?!”

Sohasem fogjuk tudni megválaszolni ezt a kérdést. Mint ahogy azt sem tudjuk meg soha, vajon Chaplin vagy A diktátor zsidó borbélya mondja e szavakat a film végén: „Nem akarok diktátor lenni, ez nem az én mesterségem! Nem akarok se kormányozni, se meghódítani senkit! Ha lehet, mindenkin segíteni akarok, zsidókon, árjákon, fehéreken és feketéken. Nekünk embereknek mindig segítenünk kell egymást!”

A művész és a műalkotás kapcsolata az élet nagy titkai közé tartozik. Ebből az érthet meg valamit, akinek megadatott a kiváltság, hogy egy zseni mellett éljen, aki magára is vette ennek minden nehézségét! Chaplin esetében ez negyedik felesége, Ooana, a Nobel-díjas író, Eugene O'Neill lánya. Az elbűvölő szépségű és józan természetű Ooana méltó párja tudott lenni a némafilmek óriásának. Teljesen neki szentelte az életét. Mellette volt borús pillanatainak csendjében, infantilis elkeseredésében; és amikor férjét hatalmába kerítette az elveszettség érzése, képes volt órákig ülni mellette, a kezét fogva. Hosszú házasságukat mégis joggal mondhatjuk boldognak. Nyolc gyermekük született.

Charles Chaplin nyolcvannyolc évesen hagyta el a földi világot, ahová filmjein és páratlan némajátékain keresztül átszűrődött valami az örökkévalóság fényéből.

Lányuk, Geraldine Chaplin nagyra becsülte édesanyját, és a Doktor Zsivágó című film (1965) női főszerepét róla mintázta. „Olyan asszony volt, aki tudatosan áldozta életét egy művészért” – nyilatkozta.

Talán csak Ooana ismerhette az igazi Chaplint. Nekünk ez nem adatott meg. Továbbra is elbűvöl mindenkit halhatatlan alakítása, a nagy finomsággal és úriemberi méltósággal, önérzettel megformált kisembere, gyermekien őszinte örömkitöréseivel, és a világ kegyetlensége felett érzett vigasztalhatatlan csalódásaival. Aki hatalmas cipőkben imbolyog elmaradhatatlan sétapálcájával, mulatságos kis bajuszával, szűk frakkjában, bő nadrágjában, cilinderrel a fején.

Röviddel a halála előtt egy pap ezt mondta neki: „Isten legyen irgalmas a lelkedhez!” Chaplin így válaszolt: „És miért is ne? Végül, minden az övé!” Ez is csak kiszólás lenne? Vagy a megadás jele az előtt a valóság előtt, amit belülről sohasem tagadott? Ki tudja? Mindenesetre, a művész titkára kissé fényt derít egy külső körülmény: Chaplint álmában érte a halál december 25-én, karácsony hajnalán.

Michele Genisio

Fordította: Vizsolyi László

Új Város 2008. január