Lehet-e az identitásunk, a nemzeti hovatartozás is egyfajta szeretet, befogadás? Hogyan alakult ez a történelemben? Mit tud hozzáadni ehhez Mária Műve? Beszélgetőtársaink Ádám Attila és Antal Gergely, akik mindketten elkötelezettek a népek és nemzetek közötti szeretet és párbeszéd előmozdításában.

♦ Mit jelent számotokra és miért vált fontos kérdéssé a nemzeti identitás?

Attila: Én éltem Szlovákiában, Horvát­országban és Albániában is. A nemzetről alkotott képem legformálóbb időszaka Szlovákiához köthető, amely nagy felfe­dezés volt nekem. Lehet, hogy a hivatá­somból fakad (mivel fokolarinó vagyok), hogy nem gondolkozom egymással ellentétben álló táborokban, számomra ezek a kategóriák nem léteznek. Nincs szlovák és magyar érdek. Az én szemé­lyes tapasztalatom szerint, ha a másikat úgy szeretjük, mint önmagunkat, akkor az ő eredeti közegét, közösségét, anyanyel­vét, kultúráját, magatartását és szokásait ugyanolyan mértékben szeretem, mint a magamét, és ez formálja a saját identi­tásomat is. Ez feltételez egy alap-elfo­gadást, egy befogadó magatartást, amit a konkréten megélt szeretet szép lassan megtermékenyít és gyümölcsözővé tesz.

Gergő: Magyar családból jövök, az első nyelvem magyar. Édesanyámnak erdélyi gyökerei is vannak, a rokonságon keresztül találkoztam a mély hazaszere­tettel. Kamaszként mégis elutasítottam a magyarságomat, nem tudtam vele azonosulni. Cikinek, „magyarkodónak” éreztem. (Később aztán mégis elvé­geztem a néprajz szakot.) A családfá­mat fölfedezve kezdtem megbékélni, megszeretni a magyarságomat. Ugyan­akkor szembesültem azzal is, hogy a saját őseim között legalább kilencféle nemzetiség található. Ezek egyike a szlovák, az egyik dédanyám volt szlovák anyanyelvű. Az iránta való tiszteletből jelentkeztem szlovák szakra is, hogy megtanuljam a nyelvét, és az évek alatt született bennem egy magyarországi szlovák identitás. Ez teljesen megfér a magyarságom mellett, a kettő nem zárja ki egymást. Amellett, hogy magyarnak vallom magam, szeretem az anyanyel­vem, a szlovák származásomra is büszke vagyok, szeretném minél jobban beszél­ni az őseim nyelvét, és fontos számomra a magyarországi szlovákok kultúrája.

♦ Miért tartjátok fontosnak a hazaszeretetet?

Attila: Mikor világra jövünk, egy anyanyelvi (vagy kétnyelvű) közegbe, egyfajta kultúrkörbe születünk bele. A környezetünkkel kapcsolatba kell lépnünk, tudnunk kell közölni önmagun­kat, és ennek egyik legelemibb módja a beszéd. Aztán a családon kívül a tágabb környezet, a rokonok, barátok, a falu, a város maga a hazánk. A haza tehát több mint a nyelv, egy közösség.

Gergő: A világon élők nagy része nem csak egy nyelven beszél, hanem több­nyelvű. Egy hazába is több nép, több közösség tartozhat, élhet egymással békében. A hazaszeretet olyan, hogy elsőként a saját családunkat szeretjük, aztán megismerünk más családokat, és őket is megszerethetjük.

♦ Chiara Lubich gondolata, hogy „úgy szeresd a másik hazáját, mint a sajátodat.” Mit jelent ez nektek és hogyan lehet ezt megvalósítani?

Attila: Nekem ez a mondat azt jelenti, hogy amikor kapcsolatba lépek egy másik személlyel – akinek más a hazája, mint nekem – vele együtt megismerem a hazáját. Ez sokszor nagyon lassú és összetett folyamat. Ez a kapcsolat meg­engedi nekem azt, hogy az ő országa, ahol született és fölnőtt, az anyanyelve, a származása, identitása hasson rám, és ugyanolyan fontossá váljon a számomra, mint a sajátom. De a két, különböző nemzetből való személy kapcsolata egyben a két haza kapcsolata is.

Gergő: Számomra ez egy kulcsmon­dat abban, hogyan viszonyuljak más népekhez, nemzetekhez, kultúrákhoz, nyelvekhez. Nils-Aslak Valkeapää számi művész is példaképem, aki úgy szerette a saját népét, hogy másokban is fölfe­dezve a szépet, mindenkivel összetarto­zónak érezte magát. Én is valahogy így tekintek az emberiségre.

♦ Hogyan fogalmaznátok meg, hogy mi a nemzet?

Gergő: A nemzet alapvetően politikai fogalom. Kialakulása hosszú folyamat eredménye, kezdetben a rendi Hungá­riában csak a nemesek és a polgárok tartoztak ide, a többségi parasztok vi­szont egészen a 19. századi jobbágyfel­szabadításig nem. A 18. században in­dult a nemzet fogalmának átalakulása, válaszként a kor igényeire. Az identitás azelőtt vallási-felekezeti alapú volt, a felvilágosodás végén azonban a nyelvi alapú identitás (nyelv = nemzet) terjedt el. Herder véleménye az 1700-as évek végén, miszerint a magyarok a szlávok tengerében ki fognak halni, hozzájárult a magyar nyelvújításhoz és nemzeti öntudatra ébredéshez. A nemzethez fűződő viszony a nép körében csak a közoktatás bevezetésével vált széleskö­rűvé. A 19. századi nemzetfogalomból a 20. században sajnos a szélsőséges hangok fölerősödésével kialakult a fa­sizmus, a nácizmus és a kommunizmus ideológiája. Ez sokak számára torzzá és kellemetlenné tette a nemzet fogal­mát és képét, nyugaton a szélsőjobb, keleten a szélsőbal üresítette ki. Vi­lágszerte, így nálunk is zajlik a nemzet átalakulása, amellyel együtt az identitás is változik. Azonban jogos igénye az bárkinek, hogy a népével közösségben érezze magát, és büszke legyen a saját anyanyelvére, kultúrájára.

Attila: A nemzet szó nekem nagyon kifejező, az egy tőről fakadó sarjakat jelenti, persze nem (genetikai) szárma­zás tekintetében. A nemzet közösség, és a közösségiség pedig szeretetből fakad. Jó esetben szeretjük, sőt büsz­kék vagyunk a saját hazánkra, nemze­tünkre. Személyesen érint, ha csor­bulnak például a kárpátaljai magyarok jogai, vagy együtt örülök egy amerikai magyar sikereinek… Egy egészséges és jó társadalomban a hazaszeretet szent és tiszta fogalom, és mindig a mási­kért van. Hazaszeretetből akár kevés van akár sok, az még mindig szeretet marad. Amikor kirekesztés van, az azt jelenti, hogy már nincs benne szere­tet. Szintén személyes tapasztalatom, hogy az identitásom sohasem valaki ellenében létezik, hanem ellenkezőleg: az vagyok, aki vagyok, és így tudom ajándékozni önmagam, és az iden­titásomat is a másik személy erősíti meg bennem, egy kapcsolatban. Mi, az egész kereszténység, így a Foko­láre Mozgalom is a szövetség népe vagyunk, abból születtünk. A szövet­ségből indulunk, amelyre Jézus hív minket, a mindennapjainkban élő sze­mélyekkel, azon körülmények között, amiben élünk: ebből a szövetségből, a kölcsönös szeretetből van születőben egy új társadalom.

Csíkné Sisák Zita

Új Város 2019/1, január-február