Februárban rendszerint már alig várom az első tavaszi napsugarakat, s vele a virágba boruló fák látványát. Ebben a tavaszváró hangulatban találkoztam az Európai Év Fája internetes szavazással, s gyönyörködtem a szebbnél-szebb matuzsálemkorú faóriás­ban. De vajon miért vonzódunk ennyire a fákhoz? Pusztán szépségük babonáz meg? Körmendy Imre kultúrtörténeti írása erre keresi a válaszokat. (8. o.) Sokszor csodál­juk ezeket az öreg fákat, de úgy érezzük, lehetetlen elérni ilyen nagyságot. Könnyen megfeledkezünk arról, hogy „amit mi már nagynak és sikeresnek látunk, egyszer olyan esetleges volt és erőtlen, mint egy fenyő­mag” – fogalmaz Handbauer Máté. (4. o.) Talán ezt a „fenyőmagot” kellene egymásban is meglátnunk: lecserélve a szemüvegünket, megpróbálva a másik pozitív tulajdonságaira koncentrálni – javasolja Visy Petra. (34. o.) Klaus Hemmerle püspök ennél tovább megy, ahogy elmagyarázza, mit is jelent Jézust látni a másikban: „Mindannyiszor, amikor egy emberi arc van előttem, Istennel találkozom, feltétel nélküli valóságában” (24. o.). A másikhoz való odafordulásunk lényege pedig az, hogy testvérek vagyunk. Ez a test­vériség vált az egyetemes békéért és emberi együttélésért való tevékenység hivatalosan is elismert vezérmotívumává Ferenc pápa és Ahmad Al-Tajjib imám Abu-Dzabiban aláírt záródokumentuma szerint – fejti ki Roberto Catalano. (5. o.) De hogyan építhetjük ezt a testvériséget, amikor számos kérdésben megosztottságot tapasztalunk a közélet­ben, személyes környezetünkben egyaránt? Kezdhetnénk azzal is – Antal Gergely írása nyomán (4. o.) –, hogy észrevesszük a bubo­rékot, melyben a közösségi oldalakon élünk, majd abból kilépve meghallgatjuk az eltérő véleményeket is. Ez persze nem könnyű, tanulni kell, ezért hívták életre Budapesten a Párbeszéd Fórumot, ahol alkalom nyílik a testvéri konfrontáció gyakorlására – számol be a programról Tóth Pál. (22. o.) A testvéri­ség a legkülönbözőbb hátterű és történetű emberek között is megvalósulhat. Erről szól egy muszlim fiú, Mohamed és egy olasz keresztény család története. (30. o.) De erről számol be az utolsó tibhirine-i szerzetes is (6. o.). E történetek kapcsán az idegenekkel kapcsolatos érzéseinkkel kell számot vetnünk, de közelebb is vannak konfliktusokkal terhelt kapcsolataink. A szlovákokról, mint elfeledett testvéreinkről Antal Gergely cikke nyomán (10. o.) fedezhetjük fel, hogy sokkal több, ami összeköt, mint ami elválaszt, a törté­nelmi sebeket csak személyes találkozások gyógyíthatják be. Soós Rita alapos összefog­laló cikket készített a műanyagproblémáról (17. o.), mely „sokáig az életünk része lesz, így mindenki szerepvállalása szükséges a meg­oldáshoz.” Ebben az ügyben sem érhetünk el eredményeket testvéri együttműködés nélkül. A testvériséget persze elsősorban a közvetlen környezetünkben élhetjük, a településünkön, plébániánkon. Pál József Csaba temesvári püspök Kovács Bertalannak adott interjújá­ban arra biztat, hogy kezdjünk el másokért élni. (14. o.) Bár nem mehet minden elsőre, ám alapos felkészüléssel stabilizálhatjuk önbizalmunkat – írja Smohai Máté (32. o.). S végtére is, ha nagyon másként alakul, bosszankodás helyett megtehetjük, hogy újra­tervezünk – ahogy Judit tette. (29. o.)

Nagy esélyes, de lapzártánkkor még nem tudjuk, hogy elnyerte-e az Európai Év Fája 2019 címet a pécsi havihegyi Havas Boldogasszony-templom előtt álló 135 éves man­dulafa. (A márc. 19-i díjátadón azóta kiderült, hogy elnyerte – szerk. megj.) Bárhogy is legyen, számomra minden virágba boruló fával együtt az örök megúju­lást, a magból kihajtó reményt hordozza.

Csíkné Sisák Zita