Hat év telt el az utolsó, 2012-es budapesti Genfest óta. Idén a Fokoláre mozgalomhoz tartozó fiatalok nemzetközi találkozója egy jóval távolabbi helyszínt választott a népek, kultúrák és vallások közötti párbeszéd helyszínéül: ez alkalommal Manilában, a Fülöp-szigeteki fővárosban került megrendezésre

A Genfest a Fokoláre mozgalom fiataljai számára szervezett vi­lágméretű találkozó, melyre először 1973-ban került sor Olaszországban, és azóta is bizonyos időközön­ként összegyűlnek a „genek”, egy új generáció tagjai, hogy a világ egységéért, a békéért és a szeretetet megvalósulásáért tegyenek, kifejezzék összetar­tozásukat a közös, nemes célban. 2012-ben volt rá először példa, hogy a Genfestet Olaszországon kívül ünnepeljük: Budapest és Magyarország adott ott­hont a rendezvénysorozatnak. A találkozókon kijelölt irányvonalak és a lendület repítik a fiatalokat most már egyre távolabbi helyekre, így Manilába is. Maga a Genfest többek között olyan világméretű hatást gyakorolt, mint a Katolikus Ifjúsági Világtalálkozó létrejötte 1985-ben.

Kovács Bertalan

július 6-8-ig tartó rendezvényen 6000 fiatal vett részt a világ minden tájáról. A mottó, „Beyond all Borders”, azaz „Túl önma­gunkon”, egyszerre utalt személyes határaink átlépésére, és a társadalmi különbözőségek közötti falak lebontására. Ennek szellemében a korábban érkező résztvevők a 11. Genfestet megelőző napokban Ázsia 20 különböző pontján végezhettek önkéntes munkákat, hogy letegyék voksukat egy szolidárisabb és egyenlőbb világ építése mellett. Magyarországot egy kilencfős delegáció képviselte.

Hogyan készültetek a Genfestre?

Szeles Ági: A Genfest előtt egy matricát ragasztottam a telefo­nomra a Genfest logójával, hogy emlékeztessen arra, lelkileg is készülni kell, nem csak a szervezéssel és az előkészületekkel. Türelmesebbnek kell lennem ahhoz a csoporttársamhoz, amelyik mindig kritizál, vagy azzal a munkatársammal, akit a nehéz természete miatt a többiek kibeszélnek, vagy a családtagjaimmal, amikor ez épp nehéz.

Both Szilveszter: Két magyar társammal részt vettünk az előta­lálkozón Dumaguetében, ahol különféle workshopok világítottak rá az aktív társadalmi felelősségvállalás fontosságára. A „Trash to Art” keretén belül a tengerpartról összeszedett szemétből kreáltunk művészi alkotást, míg a folyamatosan pusztuló ter­mészetes korallzátony megmentéséhez betonkorallzátonyokat készítettünk. A Fülöp-szigeteken – ahogyan egész bolygónkon – hatalmas gond a környezetszennyezés, így minden résztvevő fém evőeszköz-készletet kapott (még fém szívószálat is), a felesleges műanyag szemét csökkentése miatt.

Milyen volt megérkezni Manilába?

Szilveszter: Szinte rögtön megütött minket kettő dolog: az első a rettenetesen fülledt levegő, a másik pedig a filippínó taxisok meghökkentően magas viteldíjai. Ez arra sarkallt minket, hogy inkább valamilyen olcsóbb megoldást találjunk, hogy eljussunk a hotelünkig. Így hát a reptéren bolyongva összefutottunk helyi Genfest-résztvevőkkel, akik külföldi vendégekre várva kedve­sen, és szinte azonnal felajánlották segítségüket, sőt végül saját autójukkal vittek minket a szállásunkhoz a késő manilai éjszakában. Itt éreztük először azt, hogy mindenhol ott­hon lehetünk, ha a mozgalom tagjaival találkozunk.

Silvia Scatragli: Mivel végig Manilában maradtam, a metropolisz levegőjét szívtam be, és a város jellegzetes hangulata mindenhova elkísért. Számomra Manila az extremitások jelképe, a kontrasztok városa. Örültem, hogy nem mentem el meglátogatni a szebbnél szebb Fü­löp-szigeteki helyeket, mert így igazán belemerülhettem a város valóságába. Ottmaradtam az emberek között, sok szegény között, és így megláthattam Manilának egy különleges arcát. Feltettem magamnak a kérdést: hogyan lehetséges ilyen körülmények között élni? Hatalmas zaj, forgatag, tömeg, nincs egy csendes hely, ahova el tudsz bújni, minden ott történik az utcán, előtted… és minde­zek ellenére nagyon sok boldog, felszabadult emberrel találkoztam. Hol van az intimitás, hol találom meg a nyugalmat, a csendet? Egyik alkalommal az autóban ülve, épp a hatalmas forgalom közepén sikerült néhány percre kikapcsolnom a külvilágot, és magamra figyelni. Újra megtaláltam a békét, a mély harmóniát, ami segített mosolyogni, a többiek felé fordulni. Megértettem, hogy ilyen környezetben is lehet méltón élni, de le kell vetnem magamról az európai mintát, a mi sajátos gondolkodás­módunkat. Nem szabad csak azt észrevennem, ami az én szemeben nincs rendben, hanem látnom kell, hogy Manila is szerepel Isten tervében.

Mit jelentett számotokra a különböző kultúrákkal való találkozás?

Babay Sebi: Számomra óriási élmény volt, hogy új kultú­rák, és új emberek felé nyithattam. Beszéltem ázsiaiakkal, amerikaiakkal, afrikaiakkal, ausztrálokkal, európaiakkal, és mindegyik beszélgetés egy különleges találkozás volt, még ha csak egy pár mondatra álltunk meg, akkor is. Később aztán az fogalmazódott meg bennem, hogy olyan emberekkel szeretnék mélyebb kapcsolatot építeni, akik­kel nagyobb valószínűséggel a Genfest után is találkoz­hatok még. Így tudatosan elkezdtem figyelni arra, hogy a kelet-európai blokkból érkezőkkel találkozzam, csehekkel, lengyelekkel, románokkal, szlovákokkal. Persze ez nem azt jelentette, hogy elzárkóztam a messzebbi országoktól: a szállásunkon például a koreai lakótársainkkal volt pár igen vidám percünk.

Ági: Nekem azért nehéz külföldiekkel összebarátkozni, mert a végén mindig el kell búcsúzni. De a mennyor­szágban majd biztosan mindenkivel találkozhatunk, ha ezen a világon nem is feltétlenül. Az előző Genfest után jóban lettem a Fülöp-szigetekiekkel. 2013-ban a Yolanda tájfun hatalmas pusztítást végzett Taclobanban. Emlék­szem, hogy nagyon sokat imádkoztunk, imádkoztam én is személyesen. Most a lányok közül sokan épp onnan érkeztek, és így még közelebbinek éltem meg ezt. Így, hogy vannak nemzetközi barátaim, személyesebben élek meg sok problémát a világban, és ha nem is tudok az adott helyen segíteni, imákon, felajánlásokon keresztül megtehetem a magam részét.

Hogyan léptetek „Túl önmagatokon?”

Sebi: Úgy gondolom, nekünk magyaroknak az egyik „legnagyobb” határunk Románia felé húzódik. Nekem a legnagyobb élmény az egész Genfesten az volt, hogy a mottó értelmében ezt a határt át tudtam lépni. Hihetet­len örömmel tölt el, hogy elmondhatom: vannak román barátaim! Pár évvel ezelőtt számomra elképzelhetetlen lett volna, hogy egy székely barátommal angolul be­széljünk azért, hogy a román cimbora is megérthesse. A román csapat tagjai az előadásuk után román zászlós szalagokat osztogattak, és az egyik lány az én kezemre is kötött egyet. Azóta is büszkén hordom, mert mindig örömmel tölt el, és emlékeztet arra, hogy sikerült túllép­nem a határaimon. Tulajdonképen ez lenne a mindennapi feladatunk.

Szilveszter: Az összes résztvevőnek szándéka volt, hogy a szó legjobb értelmében túllépjen egy határt, legyen az akár szellemi vagy fizikai. Így valósulhatott meg egy olyan interkulturális élmény, amely pontosan abból fakadóan gyönyörű, hogy mindannyian különbözőek vagyunk. Különbözőségeink nélkül nem lehetünk sokszínűek és egyediek sem. Az egymás vallásai iránti nyitottá válás is egyfajta szellemi határ átlépését jelentette. Nagyon szép és kedves jelenetnek voltam tanúja az eseményt lezáró misén. Egy buddhista szerzetes, a szertartásuk után – mivel a különböző vallásoknak más helyszínen voltak megtartva szertartásaik – az áldoztatásnál feltűnt az emelvény mellett, és a telefonjával videót kezdett készíteni. Ez a látszatra 60 év körüli, sárga köpenyt (úgy­nevezett kasaját) viselő, szemüveges bácsi valóban arra volt kíváncsi, hogy a több ezer keresztény fiatal miként éli meg hitének ünneplését, és érdemesnek látta ezt emlékként videóra is venni. Számomra nagyon megható volt ez a bölcs, csendes és vidám nyitottság, amely ebből a szerzetesből áradt.

Milyen érzésekkel jöttetek haza?

Silvia: Manilában ettem egy nagyon különleges fagyit: az volt a neve, hogy halo-halo. Sokféle összetevője van, amelyek számunkra nagyon eltérő ízű ételek: kukorica, bab, fagyi, jégkocka. Bennem így maradt meg Manila: ez a sok-sok különbözőség meg tud maradni egymás mellett, és értékesebbé teszi az egészet.

Ági: A legutolsó átszállás után a hazafelé tartó repülőn nagyrészt magyarok ültek, akik nyaralni voltak vagy családot látogatni, de mégis mindenkinek olyan arca volt, mintha hetven évig lettek volna börtönben: panasz­kodtak, unottak voltak… Először arra gondoltam, hogy megrázom az összeset, hogy örüljenek, hogy ilyen körül­mények között élnek. De a Jóisten nem ok nélkül küld minket abba az országba, ahol élünk. Itt kell tennünk, azokért az emberekért, akik körülvesznek bennünket.

Szilveszter: Mindennapi „határ-átlépéseinkkel” tehetjük jobbá a világot. Ehhez azonban szükségünk van saját ha­táraink ismeretére. Megtapasztaltuk, hogy Isten szerete­tét legtöbbször a másokkal való kapcsolatainkban tudjuk közvetíteni és továbbadni, amelyhez szükség van túllépni önmagunkon.

Képek: A Genfest 2018 hivatalos honlapjáról

újváros 2018/5. szeptember–október