Új Város 2019/1. január–február

Csíkné Sisák Zita

Mongol kisfiú Fotó: Erdenebayar Bayansan, pixabay.com

Az Új Város idei első címlapja rögtön fejtörést okozhat. Vajon mit keres ez az idegen (első látásra eszkimónak tűnő) kisfiú a borítóké­pen? Ráadásul még azt is elárulom, hogy az (egyébként mongol) fiú hazájáról vagy népéről sem olvashatnak a lapban. Mi végre hát ez a címlapkép? A magyarázat, hogy cikkeink fó­kuszában ezúttal az ember áll, az ember, akire sokszor úgy tekintünk, mint a képen látható fiúcskára: kuriózumként, kissé idegenkedve, nem véve a bátorságot és az időt, hogy köze­lebb lépjünk és valóban megismerjük.

Ez a másikhoz való szeretetteli odafordulás valódi művészet, melynek egyik ismérve, hogy nem válogat, mindenkire irányul. Paksy Eszter arra keresi a választ Chiara Lubich nyomán, hogy hogyan is lehet mindenkit szeret­ni. (34. o.) Például úgy, hogy sztereotípiák és előítéletek helyett akár mély baráti kapcso­latba lépünk más népek fiaival, ahogy Ádám Attila és Antal Gergely is tették (10. o.), s ami által gazdagodhatott saját nemzeti identitásuk is. De ugyanerről a nyitottságról, a kíváncsi és szeretetteljes odafordulásról beszél Prokopp Katalin is, aki április óta a hindu többségű Indiában él. (14. o.) Nem kell azonban ilyen messzire mennünk: nagyvárosainkban nap mint nap láthatunk hajléktalan embereket, akikről szintén meglehetnek az előfeltétele­zéseink, de ha Téglásy Klára nyomán (30. o.) szóba elegyedünk velük, talán igazabb képet kaphatunk róluk. De akár egy házasságban is érezhetjük úgy az évek múlásával, hogy idegenek lettünk egymás számára. Chiara D’Urbano cikke arról beszél, hogy a változás természetes része életünknek, s a válságból kivezethet, ha új szemmel tekintünk egymás­ra. (34. o.) Ezúttal a mesében is egy család kerül a fókuszba, ahol a személyes kapcsola­tok a közös tevékenységben erősödhetnek. (36. o.) De ugyanígy a személyes találkozások és az ezekből fakadó közös cselekvés lehet az alapja egy olyan Európának, amelyben mind otthon érezzük magunkat – számol be Aranyi Krisztina az Együtt Európáért bará­tainak prágai találkozójáról. (12. o.) Ezzel a nyitott szívvel nézve az ortodox szétválás sebét, talán mégis a reményt láthatjuk az egységre – nyilatkozta az Ukrajnában élő Anton Konečný atya. (6. o.) A légszennyezés globális problémájáról írva Kovács Bertalan is az egyes ember lehetőségeire, a személyes felelősségünkre helyezi a hangsúlyt. (17. o.) De voltaképpen ki az ember? – teszi fel a kérdést Körmendy Imre (8. o.), majd kultúr­történeti és lélektani áttekintése végén Frankl nyomán megállapítja: az ember arra hivatott, hogy „értelmes célokat, feladatokat tűzzön maga elé, amelyeket aztán erejét latba vetve megvalósít.” Az új elhatározások így év elején különösen is aktuálisak, ezért Smohai Máté sportpszichológus ahhoz ad szempontokat, miként érhetjük el áhított céljainkat. (32. o.)

Örömmel fedeztem fel, hogy karácsonyi beszédében Ferenc pápa az embert állítja figyelmünk középpontjába. Az ő gondo­lataival kívánok áldott, testvéries új évet mindannyiunknak!

„Isten arca pedig egy konkrét emberi arcban mutatkozott meg. Nem egy angyalban, hanem egy emberben jelent meg, aki egy meghatározott időben és helyen született. És így, megtestesülé­se által, Isten Fia megmutatja, hogy a szeretet, a befogadás, a tisztelet által jön el az üdvösség ennek a mi szegény emberségünknek a számára, melyben mindannyian osztozunk, még ha igen sokféle nép, nyelv vagy kultúra tagjai vagyunk is… ám mindannyian testvérek vagyunk az em­berségben!”¹

¹ Ferenc pápa karácsonyi üzenete (az „Urbi et Orbi” áldáskor) 2018. december 25.