Nemcsak gyönyörködtet és inspirál, a lélek mélyére hatolva gyógyíthat is a művészet.

Lomniczi Júlia

 

Manapság egyre többet hallani a művészet gyógyító erejéről, de mit is értünk tulajdon­képpen művészetterápia alatt? Minden olyan segítő módszert így nevezünk, mely a különféle művészeti ágak eszközrendszerét használja fel saját segítő, gyógyító, támogató (vagyis terápi­ás) módszereihez. Sokféle művészetterápiáról beszélhetünk, például a művészeti ágak szerint létezik tánc-, zene-, képzőművészeti-, vagy éppen biblioterápia (ebben az irodalmi alkotá­sok feldolgozásán, és saját történetek írásán keresztül érik el a terápiás hatást).

Mindegyik fajta művészetterápia kialakulásának saját története van – néhol akár az ókorba vis­szanyúlva, hiszen például már akkor felfedez­ték, hogy a zenének nyugtató hatása van a lé­lekre – ezen kívül saját módszerei, szakemberei, képzései. Sokszor vegyesen is alkalmazzák őket, mint mikor a zenehallgatás közben festünk. A célcsoport szerint is jónéhány irányzata van, elég csak magának a terápia szónak a fogalmát megvizsgálnunk: jelenthet gyógyítást, segítést, támogatást, megtartást, emellett még a másik ember tiszteletét, kísérését, védelmezését is.

Én úgy fogalmaznám meg, hogy mindenhol segít, ahol elakadás van az ember testi–lelki–szelle­mi egységében, kezdve a komoly pszichiátriai megbetegedésektől, a pszichoszomatikus jellegű panaszokon át az életútbeli elakadásokig (kis­testvér érkezése, kamaszkor, vagy éppen a szü­lővé válás folyamatában), segítve az önismeretet, fejlesztve a személyiséget. Megemlíthetjük még a szerepét traumák feldolgozásánál, vagy a gyer­mekvédelemben a különféle hiányállapotokból adódó fájdalmak oldásánál, de akár egy családon vagy gyermekközösségen belüli konfliktust is jól lehet művészetterápiával a megoldás felé segíteni. Sokszor mellékterápiaként alkalmazzák, ilyenkor a művészetterapeuta együtt dolgozik a pszichiáterrel vagy pszichológussal és jól kiegé­szítik egymás munkáját.

Én magam egyetemista koromban, egy konfe­rencián találkoztam először a művészetterápia kifejezéssel, és örömmel fedeztem fel, hogy létezik olyan hivatás, amely összekapcsol szá­momra két fontos tényezőt: az embereken való segítés vágyát és a képzőművészetet. Pécsre jelentkeztem, ahol az akkori művészeti és orvo­si kar keresztmetszet képzéseként indították a művészetterápia szakot.

A tanulmányaim során hamar rádöbbentem, hogy kamaszkoromban saját magamon alkal­maztam a képzőművészeti terápia módszerét, hiszen a sok akkori bennem lévő feszültséget, szorongást – de különféle gondolatokat, érzé­seket is – megrajzoltam, megfestettem. Ezek legtöbbször nem feltétlenül voltak esztétikus képek, de nekem nagy élvezetet okozott a létrehozásuk. Emlékszem, ahogy egy-egy kép megalkotása közben el tudtam mélyedni az aktuálisan engem foglalkoztató gondo­latban, érzésben, és az alkotómunka végén megnyugodtam.

 

Ma már, végzett és gyakorló terapeutaként job­ban rálátok, hogyan is hat ez a fajta terápia, mi történik velünk az alkotófolyamat során. Első­ként feszültséget old, mert valami, ami bennünk van és nyomaszt, kívülre kerül. Itt éppen a pa­pírra. A megfelelő módszerrel, ráhangolódással egy meleg, biztonságos légkörben, a védelmet nyújtó terapeuta jelenlétében megengedhetjük magunknak, hogy befelé forduljunk, önma­gunkra figyeljünk, koncentráljunk. Majd ebben a befelé figyelő állapotban – sokszor egy zene, vers hatására – képek jönnek elő.

Belső képeket látunk, melyeket utána egy­szerűen, akár csak festéket cseppentve egy vizes papírra, megjelenítünk. Kirajzolódik egy kép, amely bennünket tükröz, és tudunk hozzá viszonyulni. Közel érezhetjük magunkhoz, de akár össze is gyűrhetjük és ki is dobhatjuk. Tehát egy bennünk lévő érzést, nyomasztó gondolatot, traumát kivetítünk egy tárgyra.

A képzőművészeti terápiában ez a papír, a ze­neterápiában a hangszer és a dallam, a táncte­rápiáknál a testünkkel, mozdulatokkal fejezzük ki benső világunkat. A zenéhez vagy tánchoz képest, amelyek nagyon intenzív élményeket adnak, a képzőművészeti terápia finomabb módszer. Három alapvető technikája van. A fes­tés (akvarellel) az érzelemvilágunkat mozgatja meg. Képzeljük el, ahogy a vizes papíron szétá­rad egy csepp festék, és nem tudjuk befolyásol­ni, merre folyik, pont mint sokszor az érzelme­inknél. A másik technika a gondolatvilágunkra ható, koncentrációt igénylő ceruzarajz, és végül a harmadik az agyaggal való munka, ez pedig az akarati életet fejleszti.

A művészetterápiában minden esetben sajá­tos kommunikáció történik. A folyamat során olyasmiket fogalmazhatunk meg, fejezhetünk ki, melyeket más jellegű, beszélgetős terápiánál nem tudunk. Azért sajátos ez a kommunikáció, mert nem igényel verbalitást, vagyis a gyógyító tevékenység akár végig a művészi kifejezés szintjén maradhat, a bennünk zajló események szavakba öntése nélkül. Egyszer együtt rajzol­tunk egy 15 éves, nagyon zárkózott fiúval, aki rajzolt egy fát a papír közepére. Nekem nem kellett kimondanom, hogy látod, ez a fa ábrázolja a te magányodat, hanem rajzoltam a fára egy ajtót. Hosszabb folyamat után a fiú papírt kért még, és lerajzolta az ajtón túli világot. Megnyílt, megmutatott magából valamit, pedig egy szót sem szóltunk egymáshoz. Ez a nonverbalitás kü­lönösen fontos például a traumatizált gyerekek­nél, akiknek nagy könnyebbség, hogy nem kell újra elmondani – és így átélni – a velük történt fájdalmas emlékeket, de mégis kiadhatják azokat magukból. Itt megemlíteném, hogy az aktív, alkotó mellett létezik befogadó művészetterápia is. Ez utóbbinál különféle művészi alkotáso­kat, vagy akár egymás képeit dolgozzuk fel (pl. címadással, asszociációval), és próbáljuk általuk magunkat és egymást jobban megismerni.

Érdekes még a terápia során a kész műhöz és az alkotás folyamatához való viszony. A kisgyermekeknél tapasztalhatjuk, hogy mikor élvezettel rajzolnak, nem állnak meg, hogy ez most szép és készen van, hanem teljes lényükkel benne vannak az alkotásban, egyre több réteget visznek fel a papírra, vagy egész történeteket játszanak el egy agyagdarabbal, de nem számít nekik a kész mű. Sokszor kiszakad a papír, vagy már az egész felismerhetetlen, a gyermek mégis boldog, hogy elmerült vala­miben. Így van ez a művészetterápiáknál is, vagyis nem az elkészült alkotás a fontos, hanem maga a folyamat. Nem feltétlen születik szép, vagy akár izgalmas kép, mert nem ez a lényeg. Maga a folyamat a lényeg, hogy kifejezhettünk magunkból valamit.

Végül egy közelmúltban történt esetet mesélnék el, amely a művészetterápia tágabb értelmezését mutatja be. Pedagógus-továbbképzésen sikerült időt szakítanunk egy montázsragasztásra. Ez szintén egy egyszerű technika, különféle újsá­gokból kell tetszőleges képeket kivágni, hogy azokat összeragasztva egy üres papírra egy új kép születhessen. Azt az instrukciót adtam, hogy hajtsák félbe a papírt, és a jobbfélre arról alkos­sanak egy képet, amit nekik a pedagógus hivatás jelent, a balfélre pedig egy képet arról, hogy mi­lyen ez a hivatás, amikor nehéz, amikor legszíve­sebben otthagynák az egészet. Nagyon kifejező képek születtek, amelyeket együtt dolgoztunk fel, és sorra vettük észre, hogy mindenkinél a problémás oldalon valahogy megjelent az óra, az idő hiánya, a folyamatos rohanás. Nagyon felsza­badító volt a jelenlévő 32 pedagógusnak, hogy milyen hasonló problémákkal küzdenek, és meg is erősítették egymást a hivatásukban. Konkrét haszonnal szolgált még, hogy szántunk időt ezek után a tapasztalatcserére, így ki-ki a közösbe tehette a bevált módszerét az időbeosztásra, így konkrét jó ötletekkel is gazdagodhattunk.

A művészet terápiás hatását kihasználhatjuk akár a hétköznapokban is: ez lehet rajzolás, festés, de akár egy közös játék a gyermekek­kel vagy egy finom étel elkészítése is. Ezek az örömet hozó tevékenységek új munícióval látnak el a szürke hétköznapokhoz. Kívánok minden olvasónak minél több lehetőséget az elmélyült alkotó munkára!

 

Fotók:

pxhere.com
Senior Airman Laura Turner

 

újváros 2018/5. szeptember–október