Hivatása önkéntes
Sorozatunkban a Fokoláre Mozgalom egy-egy önkéntese mutatkozik be.
Rassay Zsolt
| 3 KÉRDÉS – 3 VÁLASZ
A Fokoláre Mozgalomban „Isten önkéntese” vagy. Mutasd be ezt az utat néhány szóval! Isten önkéntesének lenni azt jelenti, hogy újra és újra felfedezzük a Krisztus-követés csodáját, mindennap önként, szabadon elkötelezzük magunkat Istennek, a Szeretetnek. Mi nem örökfogadalmat teszünk, hanem napról napra újítjuk meg fogadalmunkat. Hogyan? Szolgálva Jézust bárkiben, aki utunkba kerül. Próbáljuk kitalálni felebarátunk szükségletét, és mielőtt kérne, már betöltjük a hiányát. A fokolár lelkiség önkéntesének lenni egy egész életen át a létező legszebb hivatás! Mindennap ezt mondom Jézusnak: „Neked adom Uram e napomat is, ma is érted, neked élek. Érted szeretem, segítem, szolgálom a mellettem lévőt. Téged kereslek ma is minden emberben, minden mosolygó és szomorú arcban. Téged akarlak látni az egész világ minden emberében. Téged fedezlek fel a fűben, a fában és a virágban, Téged a hegyekben és a tengerekben, Téged minden teremtményben.” Kisközösségeket alkottok. Ez mit jelent számodra? Kisközösségeink, a ’nukleók’ alapvető fontosságúak számunkra, ahol szeretünk és szeretve vagyunk. A találkozókon az életigék közös elolvasása különös erőt sugároz. Az elmúlt időszak tapasztalatainak egymással való megosztása és a lelki vagyonközösség pedig újabb munícióval szolgál az elkövetkező két hétre. A találkozókon megélt szeretetet aztán továbbálmodjuk a világba. Egyik társunk jó értelemben véve szófukar. Számomra hasznos tanulni való tőle, hogy minél kevesebbet beszélünk, annál kevesebbszer értenek félre, annál kevesebb embert bántunk meg. Jó volna – mielőtt szólnék – minden mondatomat mérlegre tenni. Egy másik társunk bajban és nehézségben mutatott helytállása nekem és mindannyiunk számára példaadó. Mindenkitől van mit tanulnom, tanulnunk. Milyen hozadéka van az elkötelezettségednek a mai társadalom számára? Ennek a békétlen, reményvesztett, pofonokat osztó világnak rám, és minden önkéntesre igen nagy szüksége van. Feladatomat, feladatunkat csodálatosan fogalmazza meg a jól ismert énekünk: „Hintsd a béke magját szerteszét, s meglátod, reményed újra él. Sírsz, mert kezed tövis járja át, de így születik majd egy új világ.”
|
Budakeszin élek, nyugdíjasként, s minden szabad időmet az „Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, nekem teszitek” jézusi mondás életre váltásának szentelem. Szakmai tevékenységemet a geológia, geotechnika és geodézia területén folytattam 2015-ig. Vállalatunk a központ mellett – ahol én dolgoztam – jó néhány kirendeltségből állt. Munkáimat akár a vállalati, akár a későbbi Kft-s munkavégzési időszakomban mindig igyekeztem lelkiismeretesen, nagy odaadással végezni. Egy alkalommal valakitől visszahallottam, hogy az egyik szakvéleményemet példa gyanánt kitették valamelyik kirendeltség faliújságjára.
Kollégáimhoz – bármilyen végzettségűek és beosztásúak voltak – mindig szeretettel viszonyultam. Mikor osztályvezető lettem, ugyanígy tettem. Ebből az időből egy hátam mögötti megjegyzés: „a Zsolttal nem lehet veszekedni.” Mikor tönkrement a cégünk, az igazgató minden osztályvezetőtől folyamatos leépítést kért. Az egyik kolléganőm a feszült helyzetben ki volt borulva és úgy vélte, hogy őt teszik legközelebb (a) „lapátra”. Ezért azt mondta, hogy anyukájának – aki egykor szintén nálunk dolgozott – majd a temetésére se menjek el. Aztán cégünk széthullott és ki-ki ment a maga útjára. Mikor később hírül vettem volt kolléganőnk édesanyjának halálát, természetesen elmentem a búcsúztatóra. A temetés után volt munkatársam odajött hozzám, és elcsukló hangon köszönte meg, hogy anyukájának megadtam a végtisztességet.
Olyannak lenni, mint az őskereszténynek, ez az ideám, ami azt jelenti, hogy annyira szeretek, hogy – miként Jézus – akár az életemet is adom embertársamért. Ebből fakadóan gondolataimmal, szavaimmal, tetteimmel mindennap, minden órában igyekszem – legalább átvitt értelemben – életemet adni az emberekért.
Egy babakocsit toló hölgyet – valahányszor találkoztunk – felvettem a kocsiba, s hazavittem. Aztán a csecsemő keresztfiunk lett. A szülőkkel baráti kapcsolatba kerültünk, amely azóta is tart, s az időközben felnőtté vált öt gyermekükkel is baráti viszonyt ápolunk. Történt, hogy egy meredek úton megálltam a kocsival egy nehéz szatyrot cipelő hölgy mellett, és felajánlottam neki, hogy hazaviszem. „Csoda történt! – mondta az illető, miközben beszállt az autómba. – Éppen most kértem Istent, hogy küldjön valakit, mert nem tudok hazamenni.” – fűzte hozzá magyarázatképp. A néniről kiderült, hogy civil ruhás apáca, akivel élete végéig tartottuk a kapcsolatot.
Minden jótettemet feleségemmel, Katival egységben, vele összhangban csinálok. Nála nélkül talajt vesztett, a legkisebb szélfúvásra is földre zuhanó ember lennék. Életemet titkon mindvégig, a párválasztásnál is, a Szűzanya vezette. Égi Édesanyánk hívott meg (Művébe) a Fokoláre Mozgalomba is. Napjaim és éjszakai felébredéseim alaphangját mind a mai napig a Mindenség Urának dicsőítése és a Szűzanya dicsérete, a Miatyánk, a Rózsafüzér, az Úrangyala imádságok és megannyi fohász adja. Makkosmárián voltam elsőáldozó, ifjúkoromban oda jártam szentmisékre is. Azóta minden fontos családi eseményünk színhelye lett. A kegytemplom légkörét valahogy mindig különlegesnek éreztem. Feleségem első tumorműtétje után, a kemoterápia indulásakor – kinézve a kórterem ablakából – éppen e templom tornyára látott. Ott nyugszik tragikus hirtelenséggel elhunyt menyünk, és az ottani urnatemetőbe térünk meg mi is.
Magántevékenységeim a (katolikus) egyház különféle, világiak által is elvégezhető feladatait érintik, és az életszülte, ad hoc segítségnyújtásokra terjednek ki: idősek látogatása, áldoztatása, „fuvarozása”, ministrálás, atyák szükség szerinti szállítása stb. Egy pap egyszer megkérdezte: „Mondja, Zsolt, magának fogadalma van, hogy mindenkivel jót tegyen?”
Erdélyországi papunk 90 éves. Ereje megfogyatkozott, egészségi állapota rossz. Ezért 20 évi magyarországi szolgálata után haza akar települni. Utánanéztem, hogy otthoni egészségügyi ellátása érdekében mely hatósághoz, milyen papírokkal kell fordulnia. Az elintézendőket kinyomtattam és átadtam neki. Nagyon meghatódott és ezt mondta: „Tudja Zsolt, nincs annál nagyobb segítség, mintha kitaláljuk a másik gondolatát, és mielőtt szólna, már teljesítjük is még meg sem fogalmazódott kérését.”
Szerkesztette: Prokopp Katalin
Fotók: Rassay Zsolt albumából (2)
újváros 2018/3. május-június