Egyedülálló szülők három hétvégén át egymással és Istennel közösségben keresik a válaszokat: hogyan tovább.

Madocsai Bea húsz évvel ezelőtt Franciaor­szágban vett részt egy egyedülálló szülők­nek szóló AVE kurzuson, majd hazahozta a tematikát, lefordította, és azóta is az egyik aktív szervezője a hiánypótló programnak. Őt kérdeztük a hétvégék felépítéséről és hasznáról.

Mik is azok az AVE-hétvégék?
Az AVE (Amour et Vérité, azaz szeretet és igazság) eredetileg „házasságkarbantartó” al­kalmaknak indult a francia Emmanuel Közösség házaspárjai számára. Hamar igény mutatkozott azonban a közösségen kívül, és nem csak háza­sok körében, a szülőknek szóló megerősítő hét­végékre. Ezért dolgozta ki egy szakemberekből álló stáb az egyedül maradt és az újraházasodott szülőknek szóló programot.

Én magam is egyedül maradtam a gyerekekkel, és nem igazán látszott a segítség. A külvilágból sokszor azt a reakciót kapja egy elvált, hogy „Nem akkora nagy ügy, a házasságok fele tönk­remegy, szedd össze magad!”; vagy: „Fel a fejjel, leszel te még boldog!” Vagy a másik véglet: „Jaj, ez borzasztó, mi lesz most így veled?” De egyik sem segít igazán. Katolikus körökben pedig gyakran tapasztalható megbélyegzés. Sokak véleménye az, hogy önmagában érték benne maradni egy kapcsolatban, akkor is, ha bántják egymást vagy valódi kötelék nélkül élnek egy­más mellett. Ezért akik nem bírják ki, azok hibá­sak, gyengék, bűnösök. Ezt érezni súlyos teher. A személyes tapasztalat vezetett oda, hogy egy ilyen hétvégesorozatot itthon is hiánypótlónak gondoljak.

Miről szól az AVE kurzus, hogyan épül fel?
Összesen három hétvégéből áll, ahol a szombatok az egyedül maradt szülő kér­déseit, a helyzet feldolgozását célozzák. Hogyan gátolják a múltbeli sebek és a jövő­től való félelmek, hogy észre vegyük a min­dig aktuálisan a jelenhez kapott kegyelmet? Tudatosítsuk, hogy senki nem veheti el a te­remtett voltunkból fakadó méltóságunkat! Nagy kérdés, hogy meg tudok-e bocsáta­ni magamnak, a másiknak, a harmadiknak (ha volt), az Istennek, az Egyháznak. Ez talán a legnehezebb része a folyamatnak. Emellett fókuszálunk az istenkapcsola­tunkban való növekedésünkre.

A vasárnapok mindig a gyerekekkel kapcsolatos kérdésekről szólnak. Hogyan segítsük emberi, lelki, szellemi fejlődé­süket? Hogyan tartsuk a kapcsolatot a másik féllel az érdekükben? Nagyobb gyermekek esetén: Hogyan engedjük el őket? Hogyan élhetünk értelmes, másokért tevő életet?

Nem előadások, inkább személyes tapasz­talaton alapuló tanúságtételek hangzanak el. Emellett hangsúlyos a kiscsoportos beszélgetés. Itt nem a szennyes kiterege­tése, nem a sebek nyalogatása, nem is a másik faggatása, pláne nem az életének a „megoldása” a lényeg, hanem a biztonsá­gos légkör, ahol nincs ítélkezés, számon­kérés, mentegetőzés. A beszélgetések fókuszában az a gondolat áll, hogy a válás fájdalmas helyzetét Isten hogyan tudja mégis a javunkra fordítani, hogyan tud talpra állítani, előbbre vinni. Azt tudatosít­juk, hogy Őt nem a bűneink, sebeink, az elrontott dolgaink érdeklik, hanem hogy megmutathassa nekünk a végtelen sze­retetét, amit nem lehet eljátszani. Ezért a kiscsoportban úgy tudnak beszélgetni, ahogy máshol nem – és ez gyógyító.

A kiscsoportnak a másik szerepe a reflek­tálás: kit mi érintett meg aznap, és mi az a nagyon konkrét, kis dolog, amit a saját életében megváltoztat ennek hatására. Ennek konkrét és kis elhatározásnak kell lennie. Például ha valaki megértette, hogy mennyire ártalmas a gyermekeinek a másik szülőről rosszat mondani, ne azt határozza el, hogy soha többé nem beszél róla negatívan. Az viszont már konkrét, hogy mindennap elimádkozik érte egy Miatyánkot, és kéri Istent, hogy fékezni tudja a nyelvét. Ez egyértelmű: megtettem vagy nem tettem meg? Mivel a hétvégék között egy-egy hónap telik el, van idő ezeket a búcsúzáskor megfo­galmazott elhatározásokat gyakorlatba ültetni. Isten talpra akar minket állítani, de a mi együttműködésünk nélkül ez nem megy. Az elhatározások által ki-ki átgondolhatja, hogyan próbált meg együttműködni a Gondviseléssel.

Ezek a gyakorlatias dolgok – bár ren­geteget jelentenek – nem elegendők. Amiért sokkal gyógyultabban távoznak a résztvevők (a nem hívők is), az Isten mindenkire ható jelenléte a szentségimá­dásban, a dicsőítő imában és a szent­miséken. Ezért kezdjük az alkalmakat dicsőítéssel. Ez az imaforma ugyanis kiemel a saját nyomorúságunkból, az önmagunkba fordulásból, és a figyelmün­ket a végtelen Istenre irányítja. Hitvallás ez, ahol kimondhatjuk: „Istenem, bízom az irgalmadban, tudom, hogy szeretsz és terved van velem, ezért nem baj, ha nem látom a következő lépést, elég, ha te látod.” Ennek a felismerésnek a hatására pedig csodákat tapasztalunk. Mert lehet, hogy továbbra is munkanélküli marad a résztvevő, vagy továbbra sem kapja a gyerektartást, de egészen máshogy tekint a saját helyzetére azáltal, hogy az önerőből megoldani próbált, de kudarcot vallott dolgait rábízza Istenre.

Amikor valaki elválik, az mérhetetle­nül fájdalmas: mintha egy végtagját levágnák. Ebben az aggodalommal teli időben, összetörten, a fizikai gyógyu­lásnál is nagyobb csodának tekinted, ha elhiheted, hogy nem fogsz mindennap sírással ébredni, és ha újra értékesnek tudod magad tartani Isten gyerme­keként. Ez meg szokott történni a hétvégék eredményeképp. A gyógyuló szülővel pedig gyógyulnak a gyerekek is, és lehetőség nyílik a volt házasféllel való jobb kommunikációra, békésebb egyeztetésre.

Kiknek szól az AVE kurzus?
Elsősorban azoknak, akik még a feldol­gozás elején járnak és kicsik a gyereke­ik. Nekik az a fő kérdésük, hogy hogyan éljék túl a válást, mi lesz a gyerekeikkel, hol van a helyük így az Egyházban, mit szól Isten az új helyzethez. Mostanában viszont egyre több a 30 évnyi házasság után elvált jelentkező. Őket sem küldjük el, inkább alakítottunk a tematikán, hogy az ő kérdéseik is helyet kapjanak.

Sajnos el kell mondjam, hogy egyre több a mintaházasságból érkező is: a pár jegyesoktatást tartott a plébánián, nagy közösségi életet élt, szépen nevelte a gyermekeit – és egyszer csak jelentkezik valamelyikük egyedül. Ez nagyon fájó. Mit rontunk el a közösségeinkben, a plébániákon, az Egyházban? Bár na­gyon szépen hangzik, hogy az a család vagy házaspár, amelyik együtt imádko­zik, az együtt is marad, de nem feltét­lenül van így. Nagyon jó keresztények érkeznek hozzánk, akik imádkoztak már a párkereséskor a leendő társukért, ké­sőbb együtt és a gyerekeikkel közösen is – de nem minden ezen a síkon dől el. Ha olyan a probléma, akkor pszicho­lógushoz kell menni, ahogy baj esetén orvoshoz is elmegyünk. Nem szabad azt hinni, hogy még több rózsafüzérrel a szőnyeg alá söpört dolgok egyszer csak megoldódnak. Emellett az is fontos lenne, ha pont a köreinkben (plébániá­kon, házascsoportokban) nem kellene a látszatát fenntartanunk annak, hogy minden rendben van. Ilyen bizalmas közeg viszont csak keveseknek adatik.

Eddig főleg az elváltakról beszélgettünk. Mi a helyzet az újraházasodottakkal?
Az ő helyzetük nehezebb, mert amíg az ember „csak elvált”, addig valamennyi együttérzésre még számíthat. Viszont amikor talál valakit, akkor megint ellene fordul a közhangulat. II. János Pál pápa mondta, hogy az Egyháznak nincs joga felbontani egy szentségi házasságot, de nincs joga arra se, hogy érvényesnek tekintsen valamit, ami nem az. Érdemes ezért megvizsgáltatni mindenkinek a házasságát, hogy egyáltalán érvényes volt-e – mert az igazság szabaddá tesz. Ennek fényében lehet tudatosan döntéseket hozni, tovább haladni. Azt tapasztalom, hogy a hibákból okulva sokszor az új kapcsolatban már szebben élnek együtt, jobban figyelnek a gye­rekek vallásos nevelésére, aktívabban részt vesznek az Egyház életében – és szenvednek attól, hogy nem járulhat­nak szentségekhez. Ha emellett még elutasítással, ítélkezéssel is találkoz­nak, az csak távolítja őket. Ezért is volt számunkra nagy biztatás, hogy az újraházasodottaknak szóló alkalmaink zárómiséjét Erdő Péter bíboros tartotta. Önmagában ez üzenet értékű volt, amit a résztvevők azonnal éreztek.

Merre kellene tartania az Egyháznak és nekünk, tagjainak a szemléletünkben?

A kis dolgok sokat számítanak: példá­ul ha a pap szem előtt tartja, hogy ne csak a sokgyermekes, ép családokhoz szóljon, hanem legalább egy mondatban a sérült családúakhoz is. Ha engedi, hogy az AVE-kurzus plakátja kikerül­jön a hirdetőtáblára. Sajn

os volt, aki azt mondta, hogy az ő plébániáján ne csináljunk reklámot a válásnak. Akkor a fogá

szok is leszedhetnék a tábláikat, mert a fogfájást se reklámozza senki! Ki merne így kitenni egy felhívást az újraházasodottaknak? Pont az ilyen típusú reakciók miatt igen gyógyító, amikor azt látják, hogy egy-egy miséző pap csak az ő kedvükért, a szabadideje föláldozásával eljön, hogy segítse az irgalmas Istennel való találkozásukat. Megváltozik ezáltal az Egyházról alko­tott képük is.

Emellett szükség lenne az élő közössé­gekre, ahol nem csak ülünk a padban egymás mellett, hanem személye­sen figyelünk a másikra, különösen a megsebzett életűekre. Az egyedül maradottaknak jól jön a gyakorlati se­gítség: az anyukának például felállítani a karácsonyfát, az apukának megfőzni az ünnepi vacsorát vagy megoldani a helyzetet, amikor mindhárom gyereké­nek egyidőbe esik a szülői értekezlete. Errefelé kellene tartanunk: az odafordu­ló, cselekvő szeretet, és az igazságban gyökerező irgalom felé.

Az érdeklődők a soron következő hétvé­gékről az www.avelap.hu oldalon, a meg­hívó menüpont alatt tájékozódhatnak.

Az interjút készítette: Simkó Zsófia

Új Város 2018 május–június