Visy Petra Pszichológus, jelenleg Győrben dolgozik iskolás fiatalokkal, valamint párokkal és családokkal.

Tél és tavasz fordulóján az ember is ösztönösen vágyik a megújulásra, amihez a testi-lelki lomtalanítás értékes időszakán át vezet az út.

 

Önkorlátozás önként – de miért is?

Ebben az időszakban sokan tartanak tisztí­tókúrát, különféle diétákat, hogy a farsangi mulatozás során felszedett kilóktól, összegyűlt méreganyagoktól megszabaduljanak. Mások összehúzzák a nadrágszíjat, megtakarítás gyanánt a nyári hónapokra. De gyakran a ruhák kiselejtezése és a tavaszi nagytakarítás is erre az időszakra esik. Nekünk, kereszté­nyeknek azonban a nagyböjt a legnagyobb ünnepnek, húsvétnak a közeledtét jelzi. A hamvazószerdától húsvét vasárnapjáig tartó negyven napban a böjtöt szigorúan betartók teljesen kihagyják étkezésükből a húst, van­nak, akik a közbeeső péntekeken figyelnek oda erre. A böjt azonban nem csak a hús megvo­násáról, hanem egy csendesebb, szerényebb életvitelről is szól. Mulatás, hangos szórako­zás, fergeteges ünneplések és lakmározások helyett visszafogottságra int ez az időszak. Bognár István atya a Keresztény Élet portálon olvasható interjúban elmondja, hogy három fontos elem jár együtt ezekben a napokban: a böjt az önmagam felé figyelést, az ima az Isten felé fordulást, az alamizsna pedig az embertársak felé közeledést segíti elő.

A böjt, mint valami számomra fontos dologról való lemondás nehéz, ugyanakkor termékeny időszak is lehet. Azzal, hogy megvonjuk addigi napjaink egy-egy elemét, arra kényszerülünk, hogy tudatosabban figyeljünk: az étkezésünk­re, a bevásárlásra, a napszakok megtervezé­sére, beosztására, vagyis önmagunkra. Mintha nagyítón keresztül néznénk a vágyainkat és „álvágyainkat”, a szándékainkat, a gondolata­inkat, az automatizmusokká növekedett csele­kedeteinket. A lassított befelé figyelés lerántja a leplet személyiségünk, működésmó­dunk bizonyos szegleteiről, és segíti a súlypontok áthelyezését, a sorrendek újrarendeződését. A nagyobb tudatos­ság által aktívabb munkásai és mélyebb ismerői lehetünk önmagunknak, mint korábban. Az ima a lassú elcsendesedés­ben, az elemző és lemondásokkal teli visszafogottságban segít rájönni, miként nyújthat éltető, valós lelki táplálékot az Istennel való beszélgetés és kapcsolódás. Ahogy közeli emberi kapcsolatainkon is folyamatosan tudatosan dolgoznunk kell, úgy Istennel való kapcsolatunkra is fontos időről-időre rápillantani, fókusz­ba helyezni, abban (újra) meghatározni önmagunkat. Az alamizsna pedig szinte elválaszthatatlan az előző kettőtől: gyakorlatiasan tekintve, a lemondásokkal és szerényebb életvitellel több ráfordít­ható időnk, és adott esetben pénzünk marad mások segítésére, ami megerősí­tően és pozitívan hat vissza Istennel és önmagunkkal való viszonyunkra. A szóban forgó magatartás növelheti a hatékonyságérzésünket: képes vagyok parancsolni magamnak, le tudok monda­ni számomra fontos ételekről, szokások­ról, eseményekről (akár mások javára), kontrollt tudok gyakorolni önmagam felett, mely képességek birtokában kisebb esélyem van függeni a súlyosnak vélt, de súlytalan dolgoktól. Megélhetjük a szabad akarat valódi természetét, vagy­is azt, hogy dönthetünk, igent mondunk-e vagy nemet. A nemet mondásnak pedig manapság egyre nagyobb szükségszerű­sége látszik, nézzünk rá picit, hogy miért.

Mondj nemet! – könnyű azt mondani…

Az emberi természet egyik sarkalatos kérdése az igen-nem páros alakulása. Mondhatjuk, hogy az idők kezdete óta, hiszen a paradicsomi bűnbeesés történetében is központi jelentőséget kap a nemet mondás. Éva szakít egy almát a tiltott fáról, nemet mondva ezzel az isteni parancsnak és igent a kísértés­nek. Ma bizonyára legtöbbünk számára átérezhető Ádám és Éva dilemmája, hiszen sokszor kerülünk olyan helyzetek­be (csokoládé a diéta alatt, egy megszo­kottnál drágább ruhadarab, párunknál szebb, csinosabb, másabb „jelentkező”) a mindennapokban, amit kísértésnek élünk meg; és mint minden becsületes kísér­tésnek, ellent kell(ene) állnunk neki.

Egy, a hatvanas években folytatott kísérletben (Marshmallow-teszt) négy­éves gyerekeket egy tányéron heverésző pillecukor elé ültettek egyenként, és azt mondták nekik, amíg vissza nem jön az instruáló felnőtt (15 percig), ne egyék meg a pillecukrot, és ha ez sikerül, jutal­mul kapnak még egyet. A gyerekek visel­kedését detektívtükör mögül rögzítették. A cukor merev bámulásától a szagolgatá­sán és megnyalásán keresztül, a széléről lecsípett apró darabka elfogyasztásáig sokféle magatartásnak lehettek szemta­núi. Voltak, akik a szemüket is eltakarták, hogy ne lássák a kísértés tárgyát, és persze akadt olyan is, aki gondolkodás nélkül falta fel a fehér cukor-oszlopot. A kutatók többéves utánkövetéses vizs­gálatokban azt találták, hogy az önmeg­tartóztatást tanúsító gyerekek később sikeresebbek és kiegyensúlyozottabbak lettek a kísértésnek ellen nem álló társa­iknál. Vajon milyen összefüggésben állhat ez a neveléssel?

„Adj Uram, de rögtön!”

Talán közhelynek tűnhet a sokat emlege­tett itt-és-most társadalmi berendezkedés felvetése, amit megfigyelhetünk egészen apró példáktól a lényegesebbekig. A népszerű okostelefonokkal a világ a kezünkben van, bármilyen információhoz rögtön, a szükséges pillanatban hozzá-férünk, mindenféle különösebb energia-és időbefektetés, várakozás nélkül. Az instant levesek, gyorskölcsönök, internetes levelezések korában hétköz­napi emberként egyre kevesebb olyan szituációba kerülünk, ami hosszabb vágyódás, várakozás után hozza meg a gyümölcsét. Az imént leírt példák a minket körülvevő ingerek „rögvest-természetét” jelzik. A várakozás szépsé­gére való fogékonyság csíráját viszont a nevelés során ültethetjük gyermeke­inkbe. A szupermarketek pénztárainál lehúzott üres csokispapír és üdítős flakon például jelzés lehet arra, hogy a kosár mögül kibukkanó buksi tulajdono­sának nem kellett kivárnia és késleltetnie a kinézett édesség bekebelezését. A karácsony, a szülinap, a jeles bizonyít­vány sokszor már nem elég hangsúlyos támpontok a gyerekek számára egy hőn áhított játék, könyv, ruhadarab megka­pására. Legtöbbször már mindezek előtt, akár különösebb apropó nélkül magu-kénak tudhatják az ajándékot. Elmarad a vágyott dolgok jutalmazó jellege, a várakozás beteljesülésének varázsa, az ezt követő öröm tartóssága. Minden karnyújtásnyira, vagy azon belül van számukra. Nincs szükség a késleltetés képességére, hiszen a legtöbbjük életé­ből kimarad a malacpersely, a Jézuskának írt levél, és az édességes fiók is elérhető a kisszékről. Szülőként olykor nehéz nemet mondani a gyermekünknek, vagy vágyakozásra biztatni, hiszen az munkálkodik bennünk, hogy mindene meglegyen, semmiben ne szenvedjen hiányt. De ha azt tapasztalja, hogy a várakozás akár még többet is adhat számára – dupla pillecukoradag, vagy új felfedezések önmagáról, Istenről és embertársairól –, akkor az nemhogy elvesz tőle, hanem százszorosát adja számára.

Fotók: © Depositphotos.com/ iliyha12

 

2018/2. március-április

Rovat: életmód