Amikor a legutóbbi életigét végigolvastam – „Jobbodat, Uram, megdicsőíti ereje” (Kiv 15,6) – először nehezemre esett megérteni, miként is lehetne megvalósítani, de végül az fogalmazódott meg bennem, hogy talán én vagyok, aki az Úr jobb kezeként, a cselekedeteim által Isten dicsőségét tudom hirdetni. Ez a gondolat segített ebben az időszakban, amelyből most két történetet emelnék ki.

Már önálló háztartásban élek, de az egyik héten öt napot otthon töltöttem, mert a szüleim és a testvéreim is elutaztak, így a kisállatokról nekem kellett gondoskod­ni. Munkám sem jött (szabadúszóként dolgozom), viszont egy csomó teendőt kellett elintézni. Vasárnap arra gondoltam, tesóimnak, ha hazajönnek a síelésből, biz­tosan jól esne egy kis vacsora, így főztem nekik, jóllehet elég kevés volt rá az időm. Nemcsak nekik esett jól, hogy gondoltam rájuk, hanem engem is jó érzés töltött el, mert amikor ezt kitaláltam, magamat képzeltem az ő helyzetükbe, hogy nekem mire lenne szükségem hasonló szituáci­óban. Az is megfogalmazódott bennem, hogy mielőtt szüleim hazaérnek, szeretnék otthon kitakarítani. Úgy éreztem, most van rá időm, nincs semmi „sürgős”. Anyukám a hétköznapokban mindig túlhajszolja magát, jól esne neki, ha tiszta lakás fogadná. Mivel a szeretetnyelve a szívességek, régen sokat panaszkodott, hogy nem segítünk neki eleget, de éppen ezért, ha segítettem, inkább kötelességnek éreztem. Most viszont olyan jó érzés volt pusztán azért megcsinál­ni, hogy örömet szerezzek. Nekik is főztem, hogy másnap is legyen mit enniük, ne kelljen anyukámnak rögtön itthon fáradnia (ha már az irodában úgyis felhalmozódnak a dolgok). Ami pedig külön öröm volt, hogy este csak azért felhívott, hogy megköszönje, pedig általában nehezen emeli fel a telefont.

Egy másik dolog, amelyben folyamatosan érzem, hogy Istent meg tudom mutatni másoknak, az a kárpátaljai gyűjtésünk. Idén harmadszorra gyűjtöttünk pénzt az Új Ifjúság fiataljaival egy szegény kár­pátaljai falu, Macsola rászorulói számára. Az ottani református lelkész a pénzből tűzifát, tartós élelmiszert és higiéniai eszközöket vesz, amelyeket mi mindig személyesen viszünk el az ott élő szegény sorsú embereknek. Közben beszélgetünk velük, megismerjük a történetüket, ők pedig minket. Idén elvállaltam, hogy összefogom az egész programot, és a főszervezője leszek, ami egy idő után elég csüggesztőnek tűnt, mert nem nagyon haladt előre a dolog. Én sem tudtam elég időt szánni rá, és a segítőim sem igen aktivizálták magukat. A kiutazás előtti hetekben azonban fellendült minden: a januári életigekörön mindenki lelkesen adakozott, egy barátunk például a golfóráin befolyt teljes összeget felajánlotta, aztán megkeresett egy önkéntes, hogy szívesen kikísérne minket, és kiderült, többen is imádkoznak értünk. Ráadásul jelentke­zett valaki, aki dokumentálja nekünk a programot, és beszámoló is készül róla a Genfestre, a Fokoláre világméretű ifjúsági találkozójára.

Doszpod Orsolya

Fotó: © Depositphotos.com/ Catalin Petolea

2018/2. március-április

Rovat: igenlét