CSALÁD

Annamaria Zanzucchi

Egy többgyermekes anya vallomása családról, gyermekeivel való kapcsolatáról

Amikor férjhez mentem, és jöttek egymás után a gyere­kek, lehetetlen volt az általam korábban elképzelt életet élni. Annyira be voltam zárva a háztartási teendőkbe, hogy néha úgy éreztem, börtönben vagyok a négy fal között. Szinte egész nap nem láttam senkit. Tudtam, amit ma megcsiná­lok, holnap elölről kell kezdenem…, mindig ugyanazt. Ez különösen akkor volt nehéz, amikor a gyerekek kicsik voltak, és a házimunkának sosem volt vége.

Egyik nap éppen valamelyik szobát tettem rendbe, amikor hatalmába ke­rített egy nagyon erős érzés: azáltal, hogy férjhez mentem, behatárolódott az életem. Hirtelen megálltam a szoba közepén, és egyszerre világossá vált: nem annyira az számít, mit csi­nálok, hanem az, hogyan. Ha nekem otthon kell lennem, törődnöm a családommal, és ki kell takarítanom a szobát, akkor az is lehet a szeretet egy tette. Ebben a pillanatban leom­lott az a fal, mely korábban határok közé szorított, s a bezártnak tűnt élet kitárult…

Őszintén meg kell mondanom, hogy a gyerekeim elfogadásához szükséges erőt nem abból merítem, hogy megpróbálok észérveket felso­rakoztatni, bár néha ez is segít. Az igazi erő számomra Istenben van, abban, hogy hiszek a szeretet­ben, mellyel ő szereti gyerekeimet és engem is. Isten az, aki mind­egyiket megteremtette; aki létük minden mozzanatát ismeri; aki pillanatról pillanatra velük van, és mindent javukra fordít. Olyan­nak teremtette meg őket, és úgy szereti őket, amilyenek.

Egymás mellett

Korábban azt gondoltam, nekem, mint anyának, soha sem kell leereszkednem a gyerekeimhez és azt mondanom nekik, hogy hibáz­tam. Megtapasztaltam azonban, hogy nem kell félnem attól, hogy a tekintélyem esetleg csorbát szenved.

Először arra gondoltam, ha látják, hogy hibázom, majd nem hisznek nekem, de valójában nem így van. Emberek vagyunk, és ennél fogva hibázunk. Ez az igazság. Ha viszont ez igaz, akkor fölösleges elkendőzni. Nekem pozitívnak tűnt, hogy gyerekeim maguk mellett tudnak abban a törekvésükben, hogy jobbak legyenek. Nem olyan vagyok mellettük, mint aki már beért a célba, és már felülről szemléli gyerekeit, akik még keresik a maguk útját. Együtt éljük meg, hogy közösen törekszünk a tökéletességre.

Fontos, hogy gyerekeimet ne zárjam el a családomon kívül eltöltött életem elől, hanem megpróbálom, amennyi­re ez lehetséges, bevonni őket. Néha ez azt jelenti, hogy más családokkal együtt elmegyünk kirándulni, más­szor pedig azt, hogy egyedül találko­zom emberekkel. Mindig tudják, mit teszek, hova megyek. Természetesen olyan mértékben mesélem el nekik a dolgaimat, amilyen mértékben képesek felfogni. A lényeg az, hogy aktív módon vegyenek részt életem­nek abban a részében, ami a szoro­sabban vett családon kívül, talán így is mondhatnám: ami az emberiség nagy családjában zajlik.

Cseppről cseppre

Az öröm vagy a fájdalom több egy anya életében? Ha valaki feltenné ezt a kérdést, talán nem tudnék mit vá­laszolni. Természetesen sok fájdalom van, és tudom, hogy mindig lesz is. Jönnek majd nagy fájdalmak, melyek szinte leterítik az embert, és lesznek kisebbek is, a mindennapok soha meg nem szűnő, életemre cseppen­ként ható kis fájdalmai: betegségek, ellenkezés, szomorúság, iskolai ku­darcok, meg nem értés, veszekedések.

Hányszor előfordult, hogy már reg­gel, amikor felébredtem és az előttem álló napra gondoltam, szinte pánikba estem mindattól a váratlan esemény­től, fájdalomtól, amit már eddig is nagyon sokszor megtapasztaltam. Igen, a fájdalom minden nap jelen van. Ezért önkéntelenül is felteszem magamnak a kérdést, hogy vajon ma ki fogom-e bírni? Minden alkalom­mal látom, hogy össze kell magamat szedni egy pillanatra, elfogadnom a fájdalmat és igent mondani… Vagyis nem, nem is erről van szó, mert nem a fájdalomra mondok igent, hanem Isten szeretetére, mely ma is meg­látogat valamilyen szenvedés mögé rejtőzve.

Aztán nem sokkal később az ember megtapasztalja, hogy abból a sebből valami új születik: a természet törvénye ez, az a törvény, mely szerint a földbe hullott búzamagból kel ki a kalász.

Tiszta szeretettel kell szeretnem gyerekeimet, és ez nem könnyű. A tapasztalat mondatja velem, hogy az igazi szeretet csak akkor létezik, ha az ember szenved. A fájdalom megtisztítja a szeretetet, eltünteti mindazt, ami fölösleges bennünk, képessé tesz arra, hogy odaaján­dékozzuk magunkat. A szeretetet sokszor az áldozat, önmagunk odaadása mértékével mérik. A jó anyáról vagy a jó apáról mindig így beszélnek: „Nézd csak, feláldozza magát gyerekeiért”, „egész életét a csa­ládnak szenteli”… Krisztus esetében a szeretet csúcsa egybeesik az értünk elszenvedett fájdalom csúcsával.

Mikor megnőnek a gyerekek

Ezért ha valami szétszakít bensőm­ben, ha úgy tűnik, elveszítem gyereke­imet lelki vagy más értelemben, pont akkor juthatok el lelkük legmélyéhez. Igen, mert a fájdalom, a szeretetből elszenvedett fájdalom az a pont, ahol életem leginkább összekötődik gyer­mekeim életével. Tudom, hogy ezek azok a pillanatok, amikor leginkább előmozdítom emberi fejlődésüket, sőt, szinte azt mondhatnám, hogy megszülöm őket egy teljesebb életre.

Nemrégiben, miután végre az összes gyerek ágyban volt és csend lett a lakásban, leültem férjem mellé, hogy meséljek neki, milyen is volt a nap. Elmondtam neki azt a nehézséget, amivel egyik gyerekünk éppen küsz­ködött, ami miatt nem tanult, aztán azt, hogy a másik mennyire nyug­talan. Ahogy beszéltem, lelkemet lassan-lassan egyfajta ünnepélyesség árasztotta el, és mindent sokkal nagyobb nyugalommal tudtam áttekinteni. „Az egyikkel túl komoly voltam, a másikkal aggodalmas, a harmadikkal meg egy kicsit elvesz­tettem a türelmemet” – folytattam tovább.

„De figyelj csak – fordultam férjem­hez –, a nevelés sokkal inkább engem érint, mert én vagyok az anya, és egész nap a gyerekekkel vagyok. Amikor kicsik voltak, ritkán hagytam őket másra, hacsak nem voltam egészen biztos abban, hogy jó kezekben vannak. Most viszont tudom, hova mennek, mit csinálnak, szinte azt is mondhatnám, tudom, mit gondolnak, de világos, hogy nem én nevelem őket, hanem mi.” Ezzel a „mi”-vel nem azt akartam mondani, hogy én és a fér­jem, akik együttműködünk, hanem ez a „mi” a házastársi szeretetünk gyümölcsét jelenti.

Fordította: Tóth Judit

Fotók:
© Depositphotos.com/ Andy Dean

Új Város – 2016. december