Környezeti sejtek
Társadalom POLITIKA MINDENKIVEL [2]
Tóth Pál
A politika megújulása attól függ, hogy lesznek-e a parlamentben olyan politikusok, akik kölcsönös szeretetük által odaviszik Jézust.
A keresztények közéleti szerepléséről írt cikkemre reagálva az egyik barátomtól elgondolkodtató levelet kaptam: „Az alapreakcióm a közélettel kapcsolatban inkább elkerülő magatartás, mint izgalmas kihívás. Az jár a fejemben, hogy miért elkerülő a hozzáállásom a közjóval, a politikával szemben. Védekező mechanizmust véltem felfedezni benne. Igyekszem magam megkímélni egy rakás kudarcélménytől, vádaktól, húsba vágó kritikáktól, az emberek elégedetlenségeit pedig nehezen viselem. Továbbá tudva levő, hogy a politika, a pénz világában a színfalak mögött nagykutyák hatalmi civakodása folyik, és ha megsértem az érdekeiket, akkor nagyon harapnak. Márpedig ha összeütközésbe kerülnék velük, akkor társadalmi helyzetem, képességeim és kapcsolataim alapján elég kiszolgáltatott lennék előttük.” Egy másik levél pedig arra vonatkozóan fogalmaz meg kételyeket, hogy lehetséges-e egyáltalán a politikában szeretetről beszélni. Chiara Lubich politikai írásaival kapcsolatban így fogalmaz: „Gyönyörű! Nagyon tetszik! Csodálatos célokat tűz ki! Túl szép. Mintha fogalma se lett volna, hogy valójában mi folyik a világban. Vagy ha volt, nem mondta ki.”
Együtt
Amikor ezeket a leveleket kézhez kaptam, éppen Richard Sennett, a szociológia nagy öregjének könyvét lapozgattam az együttműködésről1. Tényelemző könyvről van szó, nem politikai filozófiai fejtegetésről, amely bemutatja az együtt cselekvő ember különleges többletét az európai társadalomtörténetben, és rámutat arra is, hogy ma hogyan bontakozhatnának ki jobban az együttműködés mechanizmusai. „Egymással együttműködve könnyebben megvalósíthatjuk a nehezebb célokat is: Ha másokkal megosztjuk törekvéseinket, akkor kipótolhatjuk az egyéni hiányosságinkból fakadó űröket” – írja. „Az együttműködésre való hajlam a génjeinkbe van írva, de ezt fejleszteni, képezni kell. Ez különösen nyilvánvalóvá válik akkor, amikor olyanokkal kell együttműködnünk, akik nagyon különböznek tőlünk. Az együttműködés ilyenkor nagy erőfeszítést és odaadást kíván tőlünk.”
A keresztény ember tehát nem magányos harcos a közélet színterein, félelmekkel és védekező mechanizmusokkal. Első dolga az, hogy közösséget hozzon létre maga körül, akikkel együtt lép ki a nyilvánosságba, hogy ott közösen cselekedjenek.
Chiara Lubich már a háború utáni években látta, hogy a keresztény kultúrának alig van nyoma a társadalomban, és maga is átélte a szorongásnak és a reménytelenségnek az érzését. A Róma feltámadása c. írásában így fogalmaz: „Róma utcáit elárasztja a világ minden hívságával és szennyével, amely betör az otthonok rejtekébe, ahol felüti fejét a gyűlölködés, a nyugtalanság és mindenféle bűn. Utópiának mondanám Ideálomat, ha nem gondolnék Jézusra, aki szintén ehhez hasonló világot látott maga körül, s akit élete tetőpontján mintha maga alá temetett volna ez a világ, mintha legyőzte volna a rossz.”
Chiara nem tartja feladatának, hogy bármilyen módon szembeszálljon ezzel a rosszal, hanem Istentől kapott karizmájából merítve eredeti megoldást javasol: összefogni ketten-hárman, és létrehozni Krisztus misztikus testének egy sejtjét abban a közegben, ahol élünk és dolgozunk. Az ilyen mini-közösség bátorságot ad, biztonságot nyújt, új megoldásokra lel, és kisugárzása van, mások is csatlakoznak hozzá. Ez a javaslat igen realisztikusnak tűnik, hiszen nem beszél a közállapotok karikacsapás-szerű megváltoztatásáról, hanem ad egy egyszerű receptet: változtassam meg én gyökeresen az életemet az evangélium szerint, és kezdjek el a mellettem levő emberre is úgy tekinteni, mint akiben potenciálisan hasonló folyamatok mehetnek végbe. Ha már ketten vannak egy helyen ilyenek, akkor ott létrejön egy környezeti sejt, amelynek kisugárzása van arra a közegre (emberekre, működési mechanizmusokra, együttélési normákra), amiben megjelenik.
A keresztény ember nem magányos harcos a közélet színterein, hanem közösségével együtt cselekszik a nyilvánosságban. |
A recept
Chiara a fent említett írásában végigvezet bennünket azon a folyamaton, amelyen keresztül egy ilyen társadalmi sejt megszülethet. Az első lépés a gondolkodás- és szemléletmódunk megváltoztatása. Ha hagyjuk, hogy Isten belülről átformáljon bennünket, akkor a világban nem annyira a rossz jelenlétét fogjuk látni, mint inkább – Jézushoz hasonlóan – vakokat, akiknek vissza kell adnunk a látásukat, némákat, akiket szóhoz kell segíteni, bénákat, akiket újra meg kell tanítani járni. Képesek leszünk „Isten szemével látni az emberiséget, aki mindent elhisz, mert szeretet”.
A következő lépés pedig az, hogy „meglátom és felfedezem a többiekben is ugyanazt a fényt, amely bennem él, (…) s életre keltem a testvérben Jézust (…) és ő is Isten szemével fog tekinteni az emberiségre”.
A harmadik lépés az előző kettőből szinte automatikusan következik: „létrehozom Krisztus misztikus testének élő és teljes sejtjét (…) így a szeretet áramlik közöttünk (…) és a teljes Krisztus születik újjá bennünk és mindkettőnkben külön-külön valamint közöttünk is”.
A negyedik mozzanat tulajdonképpen nem is lépés, hanem következmény: „Ez tényleges és látható tanúságtétel az eggyé tevő szeretetről”, ahol „hagyjuk, hogy az élet kiáradjon belőlünk másokra, és feltámassza a halottakat.”
A politikában is
Chiara meg volt győződve arról, hogy ez nem csak a szűkebb értelemben vett vallásos közegre érvényes, hanem a társadalmi élet minden területére. A közöttünk élő és általunk az emberi társadalomra ható Jézus jelen lehet az iskolákban, a munkahelyeken, a sportban és a politikában is. Számára a keresztény politikai cselekvés első lépése és minden további tevékenység feltétele környezeti sejtek létrehozása a parlamentben, az egyes pártokban, a pártközi fórumokon, az önkormányzatokban, a civil szervezetekben. Ez a meggyőződés azon a hiten alapul, hogy csak Jézus képes valós társadalmi változásokat indukálni. „Természetesen nem a történelmi Jézus (…), hanem a mi-Jézus, az én-Jézus, a te-Jézus.”
A kérdés tehát az, hány ilyen Jézus-sejt születik a közeljövőben a magyar politikában is.
1 Together. The Rituals, Pleasures and Politics of Co-operation. Yale Universtity Press, New Haven&London, 2012.
Fotó: CN (2)
Új Város – 2015. január