Nézőpont     MINDENNAPJAINK

Minden életnek, minden folyamatnak megvan a maga megszokott sebessége. Amíg ez működik, addig jól érezzük magunkat. Amíg csak a saroktól a buszig kell futva menni, nincs gond. De ha mindig futva kellene jár­ni, lehet, hogy kevésbé bírnánk szusszal.

Származástól, személyiségtől függően nagyon eltérő lehet egy-egy személy tempója, kultúrától és életmódtól függően pedig egy-egy közösség, város, ország tempó­ja. Kelet-Afrikából hazaköltöző barátaim mesélték, hogy Budapesten úgy érezték, még a bottal járó nyugdíjasok is rohannak és az elején mindenhonnan elkéstek. Fekete Afrikában sokkal kisebb jelentősége van az időnek, per­cekkel nem foglalkoznak, és általában (a nagyvárosokat kivéve) ha megbeszéled valakivel, hogy reggel találkoztok, délben érkezni még teljesen oké.

Egy akkora város, mint Budapest, már a végsőkig pró­bára tudja tenni mindenki türelmét, aki nem ehhez szo­kott, mert nem csak elvárja, hogy rohanj, hanem akadá­lyoz is benne. Napi, havi és évtizedes szinten is olyan lassan működnek dolgok, hogy ne tudj egyszerűen hozzászokni a rohanáshoz: hogy este fél 9-kor még dugó legyen, és vá­roson belül valahova (nem a széléről a szemközti szélére) több mint egy óra alatt érj el, ezt szerintem még Miskolc meg Debrecen lakói sem tudják elképzelni. Hogy egy fel­újítás miatt hónapokra kiesnek vagy leszűkülnek a város legfontosabb tranzitútvonalai, hogy az utak javítása helyett a sebességkorlátozás a megoldás, hogy a tömegközleke­dés nemhogy motiválná az embereket az autó letételére, de még a kétkedőknek is a kezébe adja a slusszkulcsot, amitől minden út tele van, és hogy ezek miatt késel el – bár az élet elvárja, hogy rohanj –, ez megszokhatatlan.

Megoldás? Szóljatok, ha van! Az ember lehet megértő, mi például munkakezdés után negyed órás türelmi időt hagyunk az embereknek beérni, mert ismerjük a közleke­dést. De a vonat simán otthagy, a repülőről nem is beszél­ve. Talán a közlekedés koncepcióját át lehetne gondolni,
az legalább az eljutásban segítene.