POLGÁRHÁBORÚ

Michele Zanzucchi

Győztes orosz katonák Donbaszban.  Fotó: CN (2)   Mindkét oldalon óriási a véráldozat, köztük sok az egészen fiatal.

A NAGY KÉRDÉS: EURÓPA VAGY OROSZORSZÁG?

 

Ukrajna új egyensúlyt keres nyugati és keleti területei között, miközben Donbaszban folytatódik a háború, és megszólalnak a helyiek is.

 

Ukrajnában is törekszenek arra, hogy megértsék a kialakult helyzetet. A lvovi és kijevi értelmiségi körökből néhány különösen kifinomult érzé­kenységű emberrel beszélgetek.

 

Vaszil V. Kosztitszki professzor a hatalom embere. Az ukrán Jogtudományi Akadémia tagja, és az „Etikai Kódexek Védelme Nemzeti Bizottságának” elnöke. Az információ és az informatika biztonságáról beszél, és ezzel kap­csolatban az ország függetlenségé­nek megőrzéséről.

Vajon információs háborúról van szó? Janukovics idejében a nyugati termékeket kivonták a piacról, és nem jelenhettek meg az ukrán tévé képernyőjén sem: Ezek helyét orosz termékek vették át „azzal a céllal, hogy befolyásolják a nép gondolkodásmódját. Például a té­vében játszó színészek ismét vodkát kezdtek inni és nem whiskyt vagy pálinkát” – meséli. Második lépés­ként a médiákban sugárzott műsorok azt sulykolták az emberekbe, hogy Ukrajnában lehetetlen a külön­böző etnikai és vallási csoportok békés egymás mellett élése. Utána pedig a kijevi Függetlenség terén, a Majdanon lezajlott „reménység forradalma” hatására Janukovics kormánya felgyorsította a beindított folyamatot, mely a Krím megszál­lásának előkészítéséhez vezetett.  „Egy olyan videójátékot hoztak forgalomba, ahol a játékban nem kisebb ellenséget kellett legyőzni, mint a NATO-t” –  sorolja tovább a professzor.

 

Szergej Kiszelov professzor, a Kijevi Mohila Egyetem tanára szinte dühbe jön, amikor szóba kerül ez a téma: „Az információs háború nem újdonság, Lenin is élt ezzel az eszközzel. A kommunizmus alatt nem tudtam, hogy a hírek igazak-e vagy nem, de most sem jobb a hely­zet, mert ha kinyitom az internetet, ugyanúgy nem lehetek biztos benne, hogy igazak a hírek…

Az ukrán propaganda nem a válasz­tási programokra irányul, hanem inkább a politikai vezetőkre, akikről megpróbálja elhitetni, hogy jobb jövőt biztosítanak az országnak.” Beszélgettünk azokról a lehetséges kezdeményezésekről, melyek megvál­toztathatnák Ukrajnát, biztosíthatnák a helyes állampolgári magatartásra való képzést. Van, aki arról beszél, hogy egy akadémiai kutatócsopor­tot kellene létrehozni, mások azt gondolják, hogy a falvakat kellene járni és beszélni az emberekkel erről, vagy a közösségi hálózatokat kellene erre felhasználni. A Mohila Egyetem tanára, Damjancsuk professzor szerint az a legfontosabb, hogy „az embere­ket aktív állampolgárságra képezzük. Az ukránok nem tudják, mit jelent egy közösség tagjának lenni. Olyan tanfolyamokra van szükség, ame­lyek felkészítik az állampolgárokat a közéletben való részvételre, annak ellenére, hogy a válság és kiábrándulás korszakát éljük”.

 

Beszélgettem Mihajlo Melnyikkel is, aki fiatal, dinamikus görög katolikus pap, és eddig is sokat tett az ukrán fiatalok képzéséért, hogy aktív állampolgárok legyenek. „Mély nemzedéki válságról van szó, mert a fiatalok most kezdenek rádöbbenni arra, hogy mit is jelent a szolidaritás, mert Donbaszban sok munkatársuk és iskolatársuk esett el a fronton. Fel­ismerik a szubszidiaritás fontosságát is, hisz az állam nem tudja biztosítani az emberek minden szükségletét, és jobban megértik a közjó fogalmát is.”

A görög katolikus pap arra a követ­keztetésre jutott, hogy „az emberek, és különösen a fiatalok, részt akarnak venni a politikai folyamatokban, de azt is látják, hogy nincsenek megfelelő eszközök a kezükben, hogy kifejezésre tudják juttatni politikai érzületüket.”

Donbaszban sok háborús tudósító dolgozott és dolgozik még ma is, Georgij Tikhij az ERD német tele­víziónak dolgozik, és életveszélybe sodorta magát az elmúlt hónapok­ban. Megkérdeztem, szerinte mi lesz Donbasz jövője. „Meglehe­tősen szkeptikus vagyok valamiféle gyors megoldást illetően, mert nem lehet egyszerű válaszokat adni a felmerülő kérdésekre. Mindkét ol­dalon nagyok a veszteségek, akkor is, ha a konfliktus valamit veszített az intenzitásából. Egyre hidegebb van, és a csapatok nemigen tud­ják, mihez kezdjenek. Mindenféle megbékélés ma már lehetetlennek tűnik, mégis erre lenne szükség. Sokan az elszakadás mellett van­nak, de egyetlen megoldás sem kézenfekvő.”

Hogyan lehetne mégis eljutni a nemzeti megbékéléshez? „Az ukrán politikusok nem tudnak szót érteni az orosz nyelvű kisebbséggel – ma­gyarázza. – Általában hitelesebbnek tűnnek, mint Janukovics és egész garnitúrája, mégsem képesek kom­munikálni az orosz nyelvű kisebb­séggel. Nem fogják fel, hogy szükség lenne kompromisszumokra, és hogy a nacionalizmus nem old meg semmit.”

A Donbaszban élő emberek hogyan gondolkodnak? „Ők talán már úgy látják, hogy elszakadtak Ukrajnától, és előbb vagy utóbb csatlakozni fog­nak az orosz anyaországhoz. Ha ko­rábban azt érezhették, hogy megtűrt kisebbség voltak Ukrajnában, most azt érzik, hogy Kijev hátat fordított nekik. Sok embert veszítettek a hábo­rúban, de mégis ellenállnak.”

 

Stepan Sus atya, görög katolikus pap, a tábori lelkészi szolgálatot koordi­nálja egyházában. Egy kávéházban találkozom vele, Lviv központjában. El tudná mondani, hogy a tábori lelkészség milyen szolgálatot végez az Ön egyházában? „Nagy felelősség időszakát éljük, mert egy új Ukrajnát kell építenünk – mondja határozottan. – Segítjük katonáinkat a lázadók és a szeparatisták ellen. A legfontosabb az anyagi segítség, bármennyire is furcsának tűnik, mert katonáinkat cipő, zokni nélkül, jóformán semmi nélkül küldték ki a frontra. Janukovics Putyinnal egyetértésben mindent megtett azért, hogy lecsupaszítsa az ukrán hadsereget, és megfossza mindenétől. Ezért az első dolgunk, hogy felszereléssel lássuk el a ka­tonákat, persze nem a fegyverekre gondolok. Másodszor lelki segítséget és támogatást nyújtunk nekik. A keleti részeken most húsz lelkész dolgozik folyamatosan a hadseregben, minden nap miséznek, gyóntatnak, lelki és pszichológiai támogatást nyújtanak. A fiatalok megnyílnak feléjük a legszemélyesebb problémáikkal…”

A másik oldalon is keresztények vannak, akik ugyanahhoz a Jézus­hoz imádkoznak, hogy segítse őket abban, hogy megnyerjék a háborút, állapítom meg. Sus atya számított erre és határozottan válaszol: „A mi oldalunkon a halottakat hősöknek tekintjük, akik a hazájukért és a de­mokráciáért adták az életüket. A másik oldalon nem így van. Nincsen igazi keresztény szertar­tás, hanem csak egyszerű katonai ceremóniáról beszélhetünk. Ott nem igazi keresztények harcolnak, hanem alkoholt, kábítószert és mindenféle eufóriát előidéző gyógyszert adnak a katonáknak. Mi pedig a saját hazán­kat, területünket védelmezzük, nem támadtunk meg senkit, ezért Isten egészen biztosan megáld bennünket. Mi sohasem a fegyvereket áldjuk meg, csak a katonákat.”

Mindkét elnök tudja, kénytelenek tárgyalni. Fotó: CN

A helyi politológusokkal, újságírókkal és papokkal beszélgetve néhány dolog világossá vált számomra. Először is arról van szó, hogy Ukrajnában jelen­tősen romlott a gazdasági helyzet az ország keleti részén dúló háború miatt, ugyanakkor a társadalom összetarto­zása, közösségérzete javult, akkor is, ha egyelőre még nincsen szó hatékony reformokról, ami a fejlődés útjára állíthatná az országot. Az is igaz, hogy az ukránok csalódtak a várakozásaik­ban, melyeket Európa iránt tápláltak. A Majdanon lezajlott tüntetés után azt várták, hogy Európa Ukrajna mellé áll, de ez nem következett be teljes mértékben. Persze tudják, hogy ezt a gáz körüli problémák nagymértékben befolyásolják. Saját bőrükön érzik, hogy gáz nélkül maradhatnak ezen a télen. Ez nemcsak Ukrajna számá­ra jelent veszélyt, hanem az európai országokat is fenyegeti. Tény, hogy a legutóbbi választások eredményei ma­gukért beszélnek. Ukrajna Donbaszt és a 12 százaléknyi orosz kisebbséget kivéve Európát választotta, szeret­ne tehát Brüsszelhez közeledni és Moszkvától távolodni. Ugyanakkor a keleti részeken uralkodó konfliktust az ország nem tudja egyedül megoldani, csak Moszkva közreműködésével, és ennek Porosenko elnök teljes mérték­ben tudatában van. 

 Forrás: CN

Fordította és szerkesztette: Tóth Judit