A „Time” amerikai hetilap szerint 2014-ben nem egy személy volt az „év embere”, hanem az ebola vírus ellen küzdők mind együtt.

Olyan orvosok, ápolók, kutatók és átlagemberek ők, akik életü­ket kockáztatják, hogy embereket mentsenek meg a haláltól. Köztük van tizennyolc jezsuita misszi­onárius is, akik Sierra Leone öt városában dolgoznak. Carlo atya Makeniben él, és baráti együttműködésben dolgozik a Fokoláre helyi közösségével. Telefonon számol be az ottani helyzetről:

Sajnos itt, Sierra Leonéban még nem sikerült kordában tartani a vírust. Az áldozatok száma eddig hivatalosan 1823, de az orvosok azt mondják, hogy a kormány és a nem­zetközi közösség erőfeszítései ellenére ennél sokkal több halálos eset van.

A lakosság hogyan reagál?

Van, aki cáfolja a vírus létezését, és nem elővigyázatos. Mások pánikba esnek, főleg amikor látják, hogy a betegeket elviszik az elkülönítőbe, aztán később semmit nem tudnak róluk. Itt mindig együtt élünk másokkal, és borzalmas, ha az ember elszigetelt. Ezért sokan eltitkolják az állapotukat, így viszont jobban terjed a járvány. Szomorúság uralkodik: a mezőgazdaság lebénult, az iskolákat bezárták.

 Hogyan élik ezt a helyzetet a jezsuita misszionáriusok és a Fokoláre Mozgalom közössége?

Főként a karanténban lévő családokat kísérjük figyelemmel, ahol a családból valaki ebolás lett, és ezért elkülönítették őket. Mivel nem mozdulhatnak ki, igyekszünk gond­jukat viselni, ételt viszünk nekik. Nem vagyunk „hősök”, mi is féltünk, de lassan-lassan megtanuljuk, miben lehetünk hasznára másoknak. Egyik nap, amikor meglátogattam egy családot a karanténban, egy idős ember azt mondta: „Isten nem hagyott el minket, a szeretete rajtatok keresztül érkezik el hozzánk.” 

 Forrás: www.focolare.org

Fordította: Fekete Mária

Új Város – 2015. január