Interjú    AZ EGYHÁZ SZÍVÉBEN A CSALÁD

Aurelio Molè

Salvatore Martinez, a nemzetközi Katolikus Karizmatikus Megújulás olaszországi laikus elnöke a rendkívüli püspöki szinódus után Ferenc pápa kérésének megfelelően a parézia szellemében válaszolt a kérdésekre.

 

Hogyan értékeli a családszinódust?

S. M: A szinódus lelke és dinamikája a Szentlélek. Ha hagyjuk, hogy szívünket megújítsa a szeretet, Általa mindig Isten újdonságai bontakoznak ki. Egy szinódus szeretet-tettet ha jelent Isten és az emberek felé. Ez a keresztény szeretet az egyház számára a valóság megértésének igazi forrása, melyet csakis lelki módon tudunk megragadni, ha engedelmeskedünk a Léleknek. Ez az alapvető jelentése a Ferenc pápa által kért paréziának, az őszinte beszédnek, amelynél oda kell figyelnünk, hogy mondanivalónkkal senkit se zárjunk ki és ne illessünk előítélettel. 

	Újra kell gondolni, mi az egyházban a keresztény család szerepe. Meg kell teremteni a bizalom feltételeit, hogy a képzés és az evangelizáció alanya lehessen.

Aki hallgat a Lélekre, és a többiekkel együtt akar bejárni egy utat azért, hogy megélje a „szinódust”, annak nagy, nyitott és szabad szívre van szüksége. Az eltérő vélemények dialektikájában kifejeződésre jutó kulturális érzékenységek és gyományok által az egyház megéli egyetemességét, más szóval katolikusságát. De ezek a véleménykü lönbségek soha sem szoríthatják korlátok közé az egységet, hanem bemutatják annak igazi módszereit. Ebben az értelemben egy teljességében megélt szinódusról beszélünk. Ezt talán nem megfelelően kommunikálta a sajtó, hanem szándékosan csak néhány szempontot emelt ki. Szívesen mondom el, hogy ez a rendkívüli püspöki szinódus nemcsak azért jelentős, mert az egyház meghallotta a mai korban élő, nehézséggel küzdő családok kérését, és több irányban nyitott feléjük, hanem azért is figyelemre méltó, mert nagyon sok család rendkívüli módon tett tanúságot egészen a vértanúságig menő hűségről, Krisztusról, evangéliumáról, a keresztény házasság szépségéről és soha el nem múló újdonságáról, melyet megtapasztalt a házasság szentségében. 

Melyek „az idők jelei”?

S. M.: Az egyház szentségi volta miatt a világban Isten tervei szerint létezik egy mással fel nem cserélhető forma, ami a házasság, ez pedig egy férfi és egy nő állandó közösségén és az élet továbbadásán alapul. Ebből a tényből kiindulva olyan új kérdések merülnek fel, amelyek még a múlt században is elképzelhetetlenek voltak. Ez kihívást jelent a tanítás tekintetében is, a családpasztoráció megújulását kéri, hogy emberibb és ne cáfolhatatlan elveket hangoztató hozzáállást képviseljen. 

Az utóbbi ötven évben döbbenetes gyorsasággal változnak az emberi, szülői és nevelői elképzelések, és ezek új típusú törékenységet és tehetetlenséget eredményeznek. Nem használ az ítélet, és a megbélyegzés sem. Óriási szükség van arra, hogy újraevangelizáljuk a családokat, és leszögezzük, hogy a család a házastársi, az apai és az anyai szeretetből ered. Ebből a hű-ségből születnek majd meg a harmadik évezred új keresztényei. Ebből a kitartásból éljük meg ma is a hűséget és értjük meg Krisztus misztériumát, aki maga is egy családban lett emberré, és aki itt hagyta nekünk testét, az egyházat, mint egy új, jó és teljes élet anyját és tanítómesterét.

Milyen konkrét megoldások körvonalazódnak?

S: M.: Úgy gondolom, hogy az első és legnagyobb gondolat, amit a szinódus nem győzött eléggé hangsúlyozni az, hogy a család az egyház és a társadalom alapsejtje, alanya, ahol megjelenik a férfi és nő a maga jellegzetes külön-bözőségében. Erre mindenekelőtt az egyháznak, a hívőknek van szüksége. Közösségeink életében a családok gyakran csak célcsoportjai a képzéseknek és az evangelizációnak, és nem fogjuk fel a szentségből fakadó méltóságukat, alanyiságukat, azt, hogy főszereplők, ugyanolyan fontosak, mint a papok. Hány családot nem értékelünk; hány család él belső megosztottságban, mert mindenki járja a maga útját; hány gyermeket hanyagolnak el szülei a túlzott egyházi buzgalom miatt; hány család él súlyos és eltitkolt problémákkal, amelyeket pont a családok más családokért végzett szolgálatával lehetne legyőzni. Újra kell gondolni, mi az egyházban a keresztény család szerepe. Meg kell teremteni a bizalom feltételeit, hogy a képzés és az evangelizáció alanya lehessen. Már ez is újdonság lenne az egyházban, mert a pasztoráció gyakran klerikális, ahelyett, hogy a családon alapulna.

Lehetségesnek tartja-e, hogy a gyónásban feloldozást kapjanak azok, akik polgárilag elváltak és újraházasodtak?

S. M.:Biztos, hogy az eseteket külön-külön kellene megvizsgálni, és ez már most is így történik. Nem szeretnék általánosságokba bocsátkozni. Számot kell vetni a bonyolult és ellentmondásos helyzetekkel. Más az az elvált és újraházasodott házaspár, aki a megtérés és a hit útját akarja járni, és azt követi, amit a szinódus a „fokozatosság elvének” nevezett. És más az olyan helyzet, ahol nincs meg ez az akarat, hogy rálépjenek erre az útra, hanem az elszigetelt élmény, a vasárnapi kereszténység, a néha-néha áldozás logikája szerint gondolkodnak. Krisztus testét egy történet, az üdvtörténet részeként vesszük magunkhoz, mert egy közösséghez tartozunk, melynek élő – és talán szenvedő – tagjai vagyunk. Aki közösség nélkül követeli, hogy szentáldozáshoz járulhasson, ellentmondásba kerül. A lelki áldozást nem helyettesítheti a szentségi áldozás, mert nem tudjuk, meddig hatolhat be a lelkekbe a Szentlélek mindenekfeletti szabadsága. Sokan azért nem szenvednek amiatt, hogy nem áldozhatnak, mert egy közösség tagjai, és hitüket a testvérek iránti szolgálattal és az intenzív lelki áldozással táplálják. Ez egy csodálatos út, mely mindenki előtt nyitva áll, valamint sok feszültséget és elvárást felold.

Forrás: www.cittanuova.it Fordította: Prokopp Katalin

Új Város – 2014. december