Cikksorozatunk a Közösségi Művészeti Csoporttal foglalkozik. Az alábbiakban interjút közlünk, melyet a csoport tagjával, Fialovszky Lászlóval készített Fehérpataky Rita:

A zenekaroddal a Közösségi Művészeti Csoporthoz tartoztok?

Én magam hébe-hóba. Amikor elindult, akkor eléggé benne voltam, aztán sok munkám lett, úgyhogy kicsit háttérbe szorult, de igazából mindig jelen voltam e-mail szinten. Elindult bennem egy éve, hogy zenélni kéne, ha már olyan jó kis tulajdonságokat örököltem édesapámtól, amiket kár lenne veszni hagyni. Akkor úgy döntöttem, keresek egy zenekart. Megtalálom álmaim zenekarát, akikkel együtt dolgozhatunk, és sikerült – spontán, véletlenül.

Kik vagytok?

Az Egri család összeállt és elkezdtek zenélgetni otthon. Mark Knopfler dalokat meg ilyesmiket. Aztán jött Janó (az énekes) és így zenélgettek tovább, míg kiderült, hogy játszani fognak Egri Marci szalagavatóján. Itt jöttem be a képbe én. Egri Dávid javasolta nekik, hogy legyen dobosuk is, és én örömmel csatlakoztam. Éppen nem játszottam sehol. Jöttek a próbák, állatira élveztük. Elég hamar összeszoktunk és kiderült, hasonló gondolkodásúak vagyunk és fél mozdulatokból is megértjük egymást. A szalagavató után volt még egy fellépésünk, egy Gyógyszerész Bálon. Utána leültünk átbeszélni, mit is akarunk. Na, itt indult be valami egészen fantasztikus dolog.

Szivacsgyöngye néven fut a zenekar eddig. Közösség vagyunk, nem csak zenekar. Ez nagyon-nagyon érezhető a próbákon, mikor együtt kirándulunk, vagy csak sörözünk. Volt olyan próbánk, hogy nem hittem el, hogy ilyen van! Amikor annyira egymásra koncentrálunk, hogy ott tényleg sokkal, de sokkal több van szimpla zenélésnél. Ez óriási! Ezért éri meg csinálni az egészet. Igazából itt merült fel, hogy mi lenne, ha ezt megpróbálnánk átadni embereknek. Itt jött a képbe a közösségi művészeti est. Mikor megtudtam, hogy lesz, nem volt egyértelmű, hogy jelentkezünk fellépőnek, mert viszonylag hangosabb zene, technikai igényeink lennének, stb. Aztán egyszer csak eszembe jutott, hogy miért ne tágíthatnánk a zenei palettát az est folyamán. Beszéltünk a szervezőkkel és akkor abban maradtunk, hogy hajrá! Persze a technikai igények ott voltak akkor is, amiket meg kellett oldani azért, hogy valami átjöjjön abból, amit csinálunk. De én nyugodt voltam, mert tudtam, hogy ha Isten akarja, hogy ott fellépjünk, akkor ez is megoldódik. És megoldódott. Nekem egy erős élmény és tapasztalat volt az, hogy tudtunk segíteni a beszerelésben másoknak is, mert korábban odaérkeztünk az est helyszínére. Megfigyelhettem közben a zenekar többi tagját, ők először találkoztak ezzel a KözMű (Közösségi Művészeti Csoport) csapattal, mégis első pillanattól kezdve magukénak érezték az egészet. Pedig nem kértem őket erre. Nagyon örülök, hogy részt vehettünk az esten. Szeretnénk továbbra is benne lenni a csoport életében, de hogy milyen formában, azt még nem egészen látom.

A zenekarral távlati céljaink most nincsenek. Első körben szeretnénk kiadni egy lemezt, aztán ahogy alakul. Persze folyamatosan igyekszünk fejlődni, mert zene közben -én személy szerint- érzem Isten jelenlétét és szeretnék fejlődni ebben a kapcsolatban, tehát a zenében is. Szeretnénk fellépegetni itt-ott, mert azt mindannyian érezzük, hogy talán van mit átadni az embereknek.

Amit játszotok, azok saját szerzemények, igaz?

Elkezdtünk gondolkodni hanganyagban (cd). Oké, de mi legyen rajta… Mark Knopfler dalokat minek vegyünk fel, hiszen az már sok van. Na jó, próbáljuk meg magunkat adni. Én bedobtam pár saját ötletet, hátha lesz belőle valami. Gyakorlatilag fél éve motoszkált bennem, hogy egy csomó régi szerzeményem van, amit még soha senkinek sem mutattam meg, gondoltam a srácoknak megmutatom. Elkezdtük kidolgozni őket és beindult egy hihetetlenül izgalmas folyamat! Ami néha döcögött, néha meg hasított.

Maga az alkotó folyamat gyönyörű, de egyben nehéz is. A gyönyörűség benne Isten. Mert ezek a dalok, amelyek születtek, hirtelen jöttek. Nem úgy születtek, hogy akkor most leülök/leülünk dalt írni, hanem mindegyik valami megélt helyzethez kapcsolódik, amiben Isten is jócskán jelen volt. A szövegekkel küzdöttünk és amikor ráébredtünk, hogy nem megy, akkor én elengedtem ezt a kötelet, mert egyszerűen dühített. És amikor nem is gondoltam rá, egyszer csak se perc alatt megszületett a Lenni című dal. A születési ideje hét perc volt (ezzel a dallal jelentkeztünk a Genfestre is).

Miért közösségi művészet, miért nem művészeti közösség?

Nap mint nap mozgok a zenei életben, mint szakember. Nagyon sok profi rendezvényen vettem már részt, látom ezeket az embereket, akik tényleg képzettek, de mégis mindig egyenként vannak jelen, akár zenekarban vagy szólóban, de csak egy produkció, semmi több. Talán ez a csoport elindított valamit…- Ez egy kiút is lehet, mert nagyon sok olyan művész van, aki már nem is tudja, miért csinálja. És tényleg profik, csak egyszerűen vagy a pénz diktálja, vagy pedig már megszokták a színpadot, stb-t. Talán ez újból értelmet adhat nekik, hogy ez az előadás, ami tényleg jó, vagy fél profi, nem biztos, hogy csak tőlük ered, hanem „ez” valami több is lehet…

Ezek egészen távlati célok…

Távlati célok, de igazából a nagy dolgokhoz idő kell, és ez egy hosszú folyamat szerintem. Most ez elindult és várjuk a fejleményeket, akár egy életút is lehet, szerintem egy hivatás ez a csoport maga. Vannak persze célok, nagy világmegváltó gondolatok, de maga az üzenet, amit át akarunk adni, az az élet hadszínterén kell, hogy mozogjon. Én nem tartom magam művésznek a szó szoros értelmében. A  zene az mindig jelen volt, van és lesz az életemben. Hangtechnikusként dolgozom és jó pár művésszel találkozom a munkám során. Folyamatosan gondolkozom, hogyan tudnám nekik is átadni ezt az üzenetet, meghívni őket és mindig oda jutok, hogy a legfontosabb, ami tényleg maradandó, azok a tettek. Egy-egy jó szó feléjük vagy figyelmesség. Igyekszem 100%-osan végezni a munkámat irányukba, picit felkarolni őket épp akkor este, hiszen annyi szerencsétlen sorssal találkozik ilyenkor az ember. Nagy hírességek között is, akik kifelé vidámak, tele energiával, mert ez a munkájuk, de belül a színfalak mögött teljesen kifacsart, kihasznált, szerencsétlen emberek. Próbálok ajándék lenni számukra, mert ez bennük is megmarad, és egy-egy lépés után könnyebb már párbeszédet folytatni. Akár nyitottak is lesznek. Lehetnénk közgazdászok is, orvosok, vagy pékek, akkor is ugyanaz kell, hogy legyen a folyamat és a cél: a szeretet.

Tartanátok a kapcsolatot a Közösségi Művészeti Csoporttal?

Mindenképpen, vannak ilyen tervek. Arra gondoltunk, hogy a közöttünk lévő kapcsolatot érdemes megmutatni másoknak is. Talán a zene által átment ebből valami… Nagyon örülünk, hogy itt lehetünk és szeretnénk ezt így folytatni, mert az is bennünk volt, hogy sok komolyzenei előadás hangzott el, és kicsit színesíteni akartuk az estét. Hogy pontosan milyen szerepünk lesz ezzel a formációval, meg ezzel a zenei stílussal, azt még nem egészen látjuk, de azt érezzük, hogy talán egy lendületet azért adtunk. Másrészt nálunk is vannak képzett zenészek, mint Egri Marci, aki a szólógitáros. Olyan tervünk is van, hogy más stílusú zenekarokat és együtteseket is „belerángatunk” ebbe, mert mindnyájunknak vannak ismeretségei. Ezen még dolgozni kell, de minden a kapcsolatokon múlik.

Ez a közösségi művészet egy cél, egy alap vagy maga a folyamat?

Lehet egy cél is, de igazából szerintem maga a folyamat. Folyamatosan cserélődnek az emberek, újak is jönnek. Inkább egy folyamatnak mondanám.

Mennek is az emberek?

Volt arra is példa, de szerintem ez csak átmeneti. Azért is nehéz ez párhuzamosan, mert ott van a hétköznapi munka. Sajnos amilyen világban élünk, nagyon sokan dolgoznak multinacionális cégeknél, és ez iszonyatosan leszívja az ember energiáját és kevés ideje jut a művészeti tevékenységre. Meg kell találni az egyensúlyt, ami nagyon nehéz, szinte lehetetlen és volt, aki ezt feladta picit – de szerintem csak átmenetileg. Néha szükség van minden művész életében pihenésre, amikor az ember feltöltődik, kicsit magába száll és elgondolkodik azon, mi az értelme ennek. Nekem is akkor jöttek az ötleteim, mikor több mint egy éve nem is vettem kezembe hangszert, és akkor kezdtem inspirálódni…

Fotó: Kováts Gábor