Az Új Város lap 2012. júniusi számában megjelent Fábián Zsuzsanna cikke „A nevelés útvesztői” címmel,  melynek folytatásaként javasoljuk az alábbi írást.

A digitális gyermekkor

Mindaz a technikai újdonság, amely a posztmodern korban a gyermekek számára vonzó és elérhető, kihívást jelent számukra, használni akarják, és ez így is van jól. A szülők sok esetben a kisiskolás csemetéiktől kérnek tanácsot az új mobiltelefonjuk beállításához vagy egy számítógépes művelethez.

Az a benyomásunk, hogy ezek a gyerekek már úgy születtek, hogy ismerik a digitális forradalom minden vívmányát.

Az új évezred gyermekei a totális médiagenerációt testesítik meg, ezért @-generáció-nak is nevezik őket. Az interneten másfél perc alatt végigszörföznek a világon, mobiltelefont használnak az iskolában, távirányítóval az élet egyik területéről a másikra kapcsolnak, állandóan fel vannak villanyozva. Rettegnek attól, hogy bármit elmulasszanak. A világért sem szabad unalmasnak lennie az életnek. Mégis mindig az az érzésük, hogy lekésnek valamiről. Egyidejűleg használnak minden médiát: tévé, rádió, videofilmek, CD-k, számítógép, könyvek: mindezt párhuzamosan, semmit sem hagynak ki. Ugyanakkora időtartamba egyre többet préselnek bele, és egyre több mindennek találnak helyet benne. Ennek az a következménye, hogy semmi sem fejt ki tartós hatást. A gyerekek csupán a társadalom tükrei, azaz koruk gyermekei – olvashatjuk az Ethos 2001/1. számában.

A generációk közötti – nem az életkorból adódó – életfelfogásbeli különbség viszonylag új keletű: a tradicionális társadalmakban a fiatalok átvették a szülők beállítódását. A kapitalizmussal, a gazdasági fejlődéssel, az új munkakörök kialakulásával kezdett egyre jobban különbözni az idősebbek és a fiatalabbak felfogása. Az első, generációs eltérést a második világháború okozta, nevezetesen, hogy átélte-e az illető a borzalmakat, vagy már szerencsésen később született. A második vízválasztó az 1960-as években, Nyugat-Európában az ifjúsági életmód következtében alakult ki a fiatalok és a felnőttek között. Először csak az egyetemistákra volt jellemző ez az új életstílus, később a középiskolásokra és a fiatal dolgozókra egyaránt kiterjedt, így mára a 16–30 év közöttiek tartoznak bele. Úgy látszik, hogy az egész életformájuk megváltozott a korábbi „felnőttekéhez” képest. Később kelnek, később fekszenek, órák hosszat tévéznek, mást és másképp esznek, sajnos sokat isznak, a párkapcsolatban gyakran hűtlenek, a zenéjük agresszív és hangos, és így tovább. Azt tapasztaltam, hogy hiába vagyok diákok közt az iskolában nap mint nap, egyes kérdések előtt, mint például a graffiti vagy a drogfogyasztás, értetlenül állok, hiába magyarázzák a gyerekek – írja Gaul 2008-ban, de azóta is bármely, szülőkkel történő beszélgetésben pontosan ezek a gondok jelennek meg.

Az internet és a számítógép használata

Az internet és a mindennapos számítógép-használat is teret nyert a gyermekek életében. Elvárás, hogy otthon és minden általános és középiskolában is legyen hozzáférési lehetőség a világhálóhoz. Tudjuk, hogy fontos, hogy a kicsik idejében eligazodjanak a klaviatúrán, majd az interneten, mert így készülnek fel a jövőre, de ugyanennek a lehetséges hátrányai kevésbé kerülnek szóba. A tanítványaim jó része naponta akár több órát is ül a gép előtt, mindenféle programokkal „játszik”. Sok szülő ezzel jutalmaz, és a megvonás szigorú büntetésnek számít, holott ezek a gyerekek még csak 3 évesek, és éppen beszélni tanulnának!

Ezzel a kérdéssel foglalkozik Farkas Károly 2005-ös írása, amelynek mondanivalójával – a tapasztalatokból kiindulva – nagyon egyetértek. Külön felhívom a figyelmet erre a kifejezésre: „lángoló szerelmi viszonyba került” (mármint a számítógéppel), mert tökéletesen fedi a valóságot, a gyerekek vonzódását a számítástechnikával kapcsolatos „kütyük”-höz.

A lehetséges káros hatások közül nem is a fiziológiaikat tartjuk a legveszélyesebbnek, hanem a számítógép hipnotizáló hatását, illetve a gondolkodás kialakulásának nem kívánt irányú befolyásolását. Az IKT („Információs és Kommunikációs Technika”) tehát az ember mesterséges környezetének része. A technikai környezetben eligazodni, azt használni csak bizonyos értelmi fejletségi szint, csak technikai alapismeretek birtokában lehet, ezek nélkül, ebben egyedül mozogni veszélyes, életveszélyes!

  Az értelem fejlettségének melyik szintjétől kezdve van értelme az informatikával való játéknak, mely életkorban szabad a számítógépet bekapcsolni? A pedagógusok egy része még mindig a teljes elutasításhoz jut, mások pedig nem foglalnak állást. Mindkettő könnyű megoldás! A probléma viszont egyre kevésbé kerülhető meg. Ma már nincs „segítségünkre” a gépek drágaságának érve, egyre több óvodában és még inkább otthonban ott a számítógép. Döntenünk kell! Ma a gyermekek többsége, a számítógépes generáció, lángoló szerelmi viszonyba került a számítógéppel – jegyzi meg Papert 1993-ban. Nem tilthatjuk el őket a géptől, és nem hagyhatjuk őket magukra. Ha egy gépnél magára hagyjuk a kisgyermeket, ő nem a gép miatt, hanem az egyedüllét miatt fordul befelé. Ugyanezt „okozhatja” a videó és minden más eszköz is. A vidióta és a komputeridióta gyermekért egyaránt a szülő, a pedagógus a felelős.

A bezárkózás a képzelt világba az IKT használata esetén sajnos azért gyakoribb, mert ez a virtuális multimédiás világ, vonzó, tetszetős. A kisgyermek örül neki, könnyen rabjává válik, a szülő pedig azt látja, hogy a gyermeke jól elvan. A számítógépes játékok képzelt világa részletesen kidolgozott és bemutatott, „reális”. A kisgyermeknek nem kell elképzelnie a mesét, azt megjeleníti neki a videó, a számítógép. Elgondolkodhatunk azon, mennyire segíti a fantázia alakítását, ha kidolgozott, részletesen megtervezett információkból, virtuális vagy akár konzervált filmekből építkezhet a gyermeki agy. Tudjuk jól, hogy a kisgyermek képzeletvilágának fejlesztésére nélkülözhetetlen a mesehallgatás, amely beindítja a képzeletet.

Az biztos, hogy amint a film és a televízió sem szorította ki a könyvolvasást, a számítógép és a videó sem helyettesítheti a mesehallgatást, az álmodozást. Ezek a túlinformált gyerekek sokat tudnak, de mintha kevesebbet értenének. Tudásuk szilánkos, a nagy összefüggések rejtve maradnak előttük. Biztatom a szülőket, hogy meseolvasás közben kérdezzék meg néha a gyereküktől: érted? Már az is meglepi őket, hogy „papír alapú” mesét kellene mondaniuk. Hát még, hogy beszélgessenek is róla!

Fábián Zsuzsanna

Fotók: CN, Csamangó Endre

Előző cikk : A nevelés útvesztői

Új Város Online