Online rovatunk bevezető cikke a családok és a pedagógusok nehézségeiről a posztmodern korban.

Pedagógiai munkám közben rendszere­sen szembesülök mindazzal a nehézséggel, bizonytalansággal, kihívás­sal, amelyeket a szülők a mai, posztmodernnek ne­vezett világunkban átélnek és mindazokkal a hibák­kal, amelyeket gyermekeik nevelése során elkövetnek. Logopédusként ép értelmű, halló, három év körüli, nembeszélő gyermekek beszédin­dításával foglalkozom, és tapasz­talom, hogy maga a nembeszélés is egy árulkodó jel, a társadalomba való beilleszkedés fontos feltétel­ének hiányáról. Az a gyermek, aki nem tanult meg beszélni, jóllehet fizikailag alkalmas rá és beszélő környezetben él, gyakran olyan csa­ládból jön, ahol a biztonságérzet, a szeretet, az irány- és példamutatás nincs meg vagy csak nagyon hiá­nyos formában van jelen.

Posztmodern relativizmus

Korunkat gyakran il­letik a „posztmodern” jelzővel. Nagyon leegysze­rűsítve azt mondhatjuk, hogy a posztmodern tár­sadalomban minden, ami egykor kőbe volt vésve, mostanra relatívvá vált. Több konkrét eset­ben tapasztalom ezt, hiszen igen sok családdal álltam és állok folya­matos kapcsolatban, és magam is gyakorló anyuka vagyok, így hát végigtekintettem a legjellemzőbb problémákat. Ezek a gondolatok számtalan komoly beszélgetésen, valamint a sokéves gyakorlati tapasztalaton alapulnak, de fel­használtam a rendelkezésre álló, bőséges szakirodalmat is, külö­nösen a nagyobb gyermekekkel kapcsolatosan. Az egészen kicsik nehézségei után ugyanis nem ke­vesebb problémával jelentkezik a serdülő-, majd a fiatal felnőtt kor. Leszögezhetjük, hogy a bölcs mondás, miszerint „Kisgyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond”, mai – posztmodernnek mondott – világunkban is igaz.

A család válsága

A klasszikus értelemben vett csa­lád láthatóan mély válságban van, létjogosultságát évek óta vitatják. Sokak számára avíttnak tűnik ez az intézmény. Sok a válás, jellemző az individualizmus és az el-nem-köteleződés. Megfigyelhetők a többször változó párkapcsolatok. Ma nem ritka, hogy a gyermekek­nek pár év alatt több „anyjuk” és „apjuk” is van, a testvéreik pedig különböző családnevet viselnek. Egyre több tanítvá­nyomat a nagyszülők nevelik. A szereposztás is átalakult a meg­lévő családokban. Egyre kevésbé világos, kinek mi is a „munkája” a családban, ki miben illetékes, mi­ben dönthet. Gyakran kérdeznek tőlem a szülők, nagyszülők olyan, egészen személyes dolgokat, ame­lyek nemrégen még a „hálószoba titok” kategóriájába tartoztak.

A gyermekek és szüleik közötti kapcsolatok is nagy változásokon mentek keresztül. A szülők már nem tudják, hogyan neveljék a gye­rekeket, és a gyerekek sem tudják, hogyan viselkedjenek a szüleikkel. Nagyobb szabadságuk van, önál­lóbbá váltak, túl korán élik a saját életüket, miközben olyan, igen erős hatások érik őket, melyek komoly veszélyt jelentenek. Egyre több­ször hallom, hogy „nem akarom semmilyen irányba befolyásolni a gyermekemet, hogy minden irány­ba fejlődhessen”. Ezzel azonban a szülő az alapvető biztonságot nem adja meg a gyermekének. A korlá­tok nélküli gyermek pedig keresi azt, hogy meddig mehet el, mivel szüksége van a korlátokra, hiszen csak azokon belül érezheti magát biztonságban.

Megfigyeltem, hogy egyre több az alkudozás, a szülők nem mer­nek parancsolni a gyermeküknek. A gyerekek kívánságait, megnyi­latkozásait jobban figyelembe veszik, mint a múltban, a bünte­tések mértéke viszont kisebb lett, illetve elmaradnak. A gyerekeknek szinte mindent szabad, még ha kínos helyzetekbe hozzák is ezzel a szülőket vagy veszélyes dolgokat művelnek. (Négy és fél éves tanít­ványom rendszeresen quadozik és saját bozótvágó kése van. Többször is komoly sérüléseket láttam rajta.) Ugyanakkor bizonyos helyzetekben felnőttként kezelik a gyermekeket, megvitatják velük a dolgokat, dön­teni engedik őket már két-három­évesen. Megkérdezik tőlük, amit a felnőtteknek kellene tudni, példá­ul, hogy milyen ruhát akar felven­ni, kivel szeretne játszani, van-e kedve fürödni, és mit akar enni. Túl korán kap támogatást a gyer­meki autonómiára való törekvés, és ha később emiatt „nem megy a nevelés”, akkor rábízzák a külső se­gítőkre a dolgot. Látom a hozzám és a kollégáimhoz forduló szülő­kön, nagyszülőkön, hogy tőlünk várják a megoldást a legelemibb helyzetekben is, hogy majd mi old­juk meg a gyermekkel kapcsolatos legkülönbözőbb problémájukat.

A gyermekkor eltűnése

Amellett, hogy manapság a gye­rekek sokkal korábban tudnak és ismernek meg mindent, sokkal rövidebb ideig „gyerekek” a szó­nak abban az értelmében, amit az ártatlansággal, a védelemre szoru­ló sebezhetőséggel asszociálunk. Pedig véleményem szerint ebben a tényleg modern korban is ugyan­azok a gyermekek igényei, mint ezer éve: szerető, biztonságos, fej­lesztő környezetben szeretnének élni. Ez rengeteg aspektusában más, mint akár tíz-húsz évvel ez­előtt. Fel kell tennünk a kérdést: Mit tehetünk, hiszen mi is benne élünk a posztmodern társadalom­ban. Mi a mi felelősségük nekünk, pedagógusoknak? A mi kompe­tenciánk, területünk a kollégá­immal például a kisgyermekeket nevelő családok, akik látszólag csak a beszédproblémák miatt ke­resnek fel minket. Mit tehetünk? Először is meg kell értenünk és el kell fogadnunk a bizonyta­lan, támaszigényes szülőket. Melléjük kell állnunk, aztán újra fel kell fedeztetnünk ve­lük a család értékes vonásait: a szülők, nagyszülők, no meg a gyermekek jogait és kötelessé­geit. Az egymás iránti bizalmat és szeretetet, mert bizony gyakran tapasztalom, hogy a szülők már kevésbé vagy nem szeretik gyerme­küket, aki annyi kellemetlenséget okozott és szégyenteli helyzetbe hozta őket.

Összegezve: sokfelől és sokféle veszély leselkedik a gyermekekre a posztmodern korban. Az Új Város Online „hasábjain” részletesen fog­lalkozom majd a gyermekkor eltű­nésével, a digitális gyermekkorral, a kisgyermekkori márkafüggőséggel, a gyermekeket érő agresszióval és az agresszor gyermekekkel, a gyer­mekkor szexualizáltságával, a kis­korúak drog- és alkoholfogyasztá­sával és más fontos témákkal.

Fábián Zsuzsanna

Cikk folytatása: A digitális gyermekkor