Sándor Edit története egy találkozással kezdődött. Egy volt börtönlakóval – aki azóta már férj és kétgyermekes családapa – hozta össze az élet. Ennek a beszélgetésnek hatására döntötte el, hogy kapcsolatba lép olyan emberekkel, akik börtönben élnek, elzárva a külvilágtól. Élményei megjelentetés után kiáltottak. Ő maga számol be a csillagok mindennapjairól.

Kiderült, hogy éppen egy olyan időszakban ajánlot­tam fel a szolgálatomat, amikor nagy szükség volt segítőre a Szegedi Büntetés Végrehajtási Intézetben, a ,,Csillag"-ban. Itt a börtönpasztorációs lelkészi szol­gálatot Juhász Tibor atya végzi. Az ő segítségével és útmutatásá­val végre beérkeztem, túljutva a bonyolult engedélyeztetési rend­szeren.

Az első alkalommal Tibor atyá­val és a börtön pszichológusával egy őr kíséretében végigjártuk az egész épületet. Az a hatalmas épü­letrész, ahol az elítéltek élnek, felül az üvegkupolában nyolc osztású csillag formában végződik. Ahogy felnéztem, a csillag egyik sugarának csúcsától lefelé hatalmas Krisztus-kereszt volt látható a beáradó fény­ben. A látvány letaglózott. Különös Isten-élmény volt ez számomra. Ő itt is jelen van. Jelen van a fájdalom­ban, lehajtott fejével, kitárt karjai­val. Jelen van a kemény vasajtók mögött és fölött. Ezt a korpuszt egy elítélt készítette.

Bemehettem egy ,,életfogytos" cellájába is. Bevallom, megille­tődve léptem be. Meglepetésemre kellemes olajfestékszag csapott meg a hideg helyiségben. Festmé­nyeket láttam mindenütt, kitűnő munkákat a falakon, a földön. Ez az elítélt férfi a börtönben vált művésszé. A hosszú évtizedek alatt alkotó tevékenységgel segíti tette következményeinek elvise­lését. A börtönben élő emberek többsége szenved az elkövetett bűnök súlyától. Lelkileg, pszichi­kailag összetörten élnek, és sérü­lésük általában már az elkövetés pillanatában jelen van. Sokuk olyan családi, társadalmi közeg­ben nőtt fel, ahol természetes volt a bűn, nem is tudtak róla. Az egyéni bűnök mindig a kollektív bűnökből jönnek létre, amelye­ket a mindenkori emberiség újra és újra elkövet. A falak és rácsok közé zárt emberek a mi felkiáltó­jeleink! Isten azonban azt mond­ja, sohasem késő dönteni, soha­sem késő felismerni Őt.

A társadalomból való részleges kiemelés véleményem szerint csak akkor hozhatja meg a várt ered­ményt, ha rendszeres, következe­tes lelki munkával kapcsolódik össze. Különböző vallású papok, lelkészek segítik megértő, szere­tő lelkülettel az itt élőket. Tibor atya több megtérésről, keresztel­kedésről is beszélt nekem. Isten belép az elítéltek életébe, Jézus kopogtat a lelkük ajtaján. Várja, hogy bebocsájtást nyerjen. Az itt élő hívőknek fontos megerősítést kapniuk, hogy a Mennyei Atya őket is szereti. Ezek között a kö­rülmények közt ez óriási kihívás. Én talán ebben tudok leginkább segítségükre lenni. Asszonyi lelkü­letemmel feléleszthetem bennük a szeretet apró szikráját, egyben imádkozom azért, hogy lángra is lobbanjon. Ezeknek az emberek­nek nagy része korábban sosem tapasztalta meg a szeretetben rej­lő csoda lehetőségét. A börtönben pedig nincs bizalom. Nincs barát­ság, de legfőképp szeretet nincs.

Elítéltek nagypénteki keresztútja a Szegedi Fegyház és Börtönben.

Minden héten, szombaton töl­tünk együtt egy egész délelőttöt. Szentmisével kezdődik a találko­zás. Utána általában az én heti tanúságtételem következik, majd ebből adódóan közös beszélge­tés. A legtöbben oldottan vesznek részt ezekben az elmélkedésekben. Még az ottlétem elején bemutat­koztam nekik. Beszéltem nekik életemről és arról, hogyan kért Isten helyet az életemben, hogyan ajánlottam fel neki mindent, ami és aki vagyok. Kértem, tegyék meg ők is ezt a bemutatkozást, hiszen én szeretném mindannyiukat személyesen megismerni. Lassan-lassan egymás után nyíltak meg, bevallva tettüket is, amelyért itt vannak. Láttam az őszinteségü­ket, és éreztem, lassan elnyerem bizalmukat. Azóta sok szeretetet kapok és adok. Szombatonként általában huszonöt ember talál­kozik a börtön kápolnájában. Le­hetőség adódik egyéni beszélgeté­sekre is. Többen élnek is vele.

A csoportban találkoztam egy másik, szintén ,,életfogytos", a börtönben festővé vált emberrel. Megajándékozott egy katalógus­sal, mely a munkáiról szól. Eb­ben saját írása is szerepel. Ebből egy idézet: ,,Korábbi életem során sokak otthonába vittem olyat, be­leértve a saját családomat is, amire senki sem vágyik: fájdal­mat, bánatot, szenvedést, ha­lált. Eljövendő életemben meg kell próbál­nom úgy élni, hogy ezeknek az embereknek az áldozata ne legyen teljesen hiábavaló. Ta­lán elérhetem azáltal, ha mi­nél több család otthonában pótolhatom képeimmel azt, amit nélkülöznek az életben. (…) Igen, pontosan tudom, honnan jövök és merre tartok. De csak remélhetem, hogy a helyes úton járok… (…) Sohasem fogok a nagy művészek közé emelkedni. Olyan magasból már nem látom az Embereket, akiknek festek.” A közeljövőben hárman szabadul­nak a csoportból, hagyják el az intézetet. Sokat beszéltünk/be­szélünk a továbbiakról, a majdani „kinti” életről. Bizony nagyon sok nehézséggel kell szembenézniük a beilleszkedés, a munka, a meg­bélyegzettség, az előítéletek terén. Bizonyítaniuk kell, hogy tudnak emberhez méltó életet élni. Egy több diplomás ember például kérvényezéssel, megfelelő referen­ciával, ajánlással, esti tagozaton teológiai tanulmányokat szeretne végezni. Szinte valamennyien jobb emberré akarnak válni. Azonban többen reménytelennek és kilá­tástalannak látják a szabadulás utáni életüket. Ezek az emberek az ország süllyesztőiből jöttek és sokan vissza fognak kerülni abba az erkölcsi közegbe, amelyben el­követték bűneiket.

A kápolnánk szakrális tárgyait ők és egykori elítéltek készítették: a szenteltvíztartót, a keresztet és a festett üvegablakokat. Szép, egyszerű, megindító hely lett Jé­zus szenvedésének történetével a falon. Tibor atya közvetlen segí­tői alázattal, szeretettel végzik a szentmise körüli szolgálataikat. Húsvét idején megható, könnye­ket fakasztó feltámadást éltem meg velük. Minden rabruhás, le­hajtott fejű ember kezében égő gyertya volt. A feltámadt Krisz­tus mindenki szívében jelen és köztünk volt. Áldott húsvétot, boldog feltámadást kívántunk egymásnak. Áprilisban létrejött az életigekör, hogy ezzel is segít­séget kapjanak arra, hogy méltók Krisztus ígéreteire. Ökumenikus együttlétet is tervezünk. Az evan­géliumi igék segíthetnek legyőzni a nehézségeket, utat mutatnak számunkra és számukra is, a sza­badulásuk után. Az oltáriszentség jelenléte is rengeteget segít – Ma­gyarországon a „Csillag” az egyet­len börtön, ahol az oltáriszentség állandóan jelen van.

Szerkesztette: Gőbel Ágoston

Fotók: www.csillagborton.hu

Új Város – 2012 május

társadalom – kultúra – ritka pillanatok

CSILLAGOK A CSILLAGBAN