Milyen szép az Édesanya állandó összeszedettsé­gében, ahogy az evan­gélium bemutatja: „Megőrizte és szívében forgatta mindezeket a szavakat.” (Lk 2,51) Ennek a teli csendnek varázsa van a szerető lé­lekre.

Hogyan tudnék én Máriaként élni, az ő misztikus csendjében, amikor a mi hivatásunk sokszor az, hogy beszéddel hirdessük az evangéliumot, mikor a mi felada­tunk, hogy mindenütt jelen le­gyünk, a palotákban, a kunyhók­ban, az éttermekben, az utcán, az iskolákban, mindenütt?

Az Édesanya is beszélt. Adta Jé­zust. Soha senki a világon nem volt nagyobb apostol. Soha senkinek sem volt olyan szava, mint neki, aki az Igét adta.

Valóban Édesanyánk és méltán az Apostolok Királynője.

És ő hallgatott. Hallgatott, mert ketten egyszerre nem be­szélhettek. A szó mindig a csend­re támaszkodik, mint festmény a háttérre.

Hallgatott, mert teremtmény. Mert a semmi nem beszél. De erre a semmire támaszkodva beszélt Jézus: kimondta önmagát. Isten, a Teremtő és a Minden, beszélt a teremtmény semmiségéből.

Hogyan éljem hát Máriát, ho­gyan járja át életemet illatával az ő varázsa?

Úgy, hogy elhallgattatom ma­gamban a teremtényt, és ebből a csendből hagyom beszélni az Úr Lelkét.

Így élem Máriát és így élem Jé­zust. Élem Jézust Máriában. Élem Jézust, amikor élem Máriát.

Chiara Lubich: Ha tüzet gyújtanánk, Új Város, 2007. 131. o.

Új Város – 2012 május

az egység lelkisége – tiszta forrásból

MILYEN SZÉP AZ ÉDESANYA