Ha még egyszer születhetnék, csillagász lennék, vagy költő, kertész, hegedűmű­vész, de lehet, hogy fizikus. Ugyanis végtelenül lelkesít a tény, hogy az a Szeretet-Isten, akivel szüleim és az egyház jóvoltából, majd később az evangéliumot megélő keresztények által találkozhattam, otthagyta jelenlétének nyomait a teremtett világban, s így az életem bizonyos szempontból egy örök felfedezés lehet, közvetlenül, mások által vagy velük együtt, Istenről, a Szenthá­romságról, s talán nem is mindig csak „tükör által, homályosan”.

A költő megfogalmazásában egy „istenarc van eltemetve bennünk”, aki felismeri önmagát másokban s az isteni kódot a teremtett világban.

Bevallom, az egyik kedvenc „nyomkeresőm” Kopernikusz, aki­nek nevéhez a tudomány történe­tének egyik legfontosabb elmélete fűződik, miszerint nem a Nap ke­ring a Föld körül, hanem fordít­va. Pedig milyen logikus is lenne, ugye!? Hiszen nekünk, emberek­nek oly természetes, hogy minden körülöttünk forog! Kétségtelen, Jézus megtestesülése, kereszthalá­la és feltámadása minderre szinte már fel is „jogosíthatna” minket, s mégis, az „új parancs” inkább arra sarkall bennünket, hogy lépjünk ki magunkból és forduljunk egymás felé. Valójában egy „Isten körüli pályára” állít mindannyiunkat.

De hogy is van ez? Hogy kaphat ilyen „gellert” az Istenszeretet, hogy Jézus búcsú közben nem arra hívja az apostolokat, hogy szeressék Istent, hanem arra, hogy szeressék egymást!? Ő nagyon jól tudta, hogy az Istensze­retet és az emberszeretet mélységesen összefügg egymással. Amikor a feleba­rátunkat állítja elénk, mint az iránta való szeretet legfőbb módját és mérté­két, akkor kezünkbe adja saját énünk kalitkájának a kulcsát is. Márpedig egy kalitkából csak kifele érdemes re­pülni, kifelé, a Nap felé.

Csakhogy. Kalitkánkban (a szá­zadok folyamán) igen jól berendez­kedtünk a magunk jóleső „geo(ego) centrikus” világképével, s bár hívo­gató újdonságot rejt a haiku vers: „ki nem vígasztal meg, mikor megbán­tottad, az nem is szeret”, mégis félünk kirepülni. Ezernyi dologtól félünk. Első látásra leginkább egymástól. Aztán ha megtesszük az első této­va lépéseket, s őszinték vagyunk, rájövünk, hogy valójában önma­gunktól. Félünk, mert egymás tük­rében igazi énünket látjuk, s rá kell jönnünk, hogy világmegváltó ter­veinket magunkon kell kezdenünk. S ezen a ponton áll fenn a veszély, hogy a „kopernikuszi fordulat” visszafordul. Pedig százados, ma­gunkba gémberedett, önmagát kivetítő látásunk a költő szerint is csak így gyógyul: „akinek szép a lelké­ben az ének, az hallja a mások énekét is szépnek.”

A tét nem kevés. A heliocentrikus világképet a csillagászat és a mo­dern tudományok kiindulópontjá­nak tekintik. Ha „újparancsszóra” kifordulunk önmagunkból, s nem ijedünk meg saját árnyékunktól, megtanulhatunk önmagunk kive­tített képe helyett a másik emberrel beszélni, s általa, vele együtt ráállha­tunk arra az „Isten körüli pályára”, ahol megtalálhatjuk „eredetiben” igaz valónkat, s mindazt, amit addig csak „másolatban” ismertünk.

Tóth Ilona

Új Város – 2012 május

az egység lelkisége – lelkiség + élet

A MÁSOLAT EREDETIJE