Ötvenhat örökösei
1956-1996-2006. Az egykori műegyetemista, aki egyszerre lett ötvenhat tanúja és krónikása tavalyelőtt megjelent könyvében, „Isten önkénteseinek” magyarországi megemlékezésein találkozik újra azzal a lélekkel, amely 1956-ban – ha csak rövid időre is – de életre hívta a testvériséget. Részletek a bevezetőből.
„Hát én egyre kevésbé szívesen olvasok ötvenhatos irodalmat – mondja István bátyám, amikor 2006. október elején szóba hoztam kiadás előtt álló könyvemet. – Valami egészen más tűnik elő belőlük, mint amit én annak idején átéltem.”
Mészáros István bátyám történész, egyebek mellett a huszadik század második felének kutatója. Ő meg én egy templomba járunk. 1994 óta személyesen is ismerjük egymást, amióta résztvevők voltunk az Esztergom-budapesti egyházmegye zsinatán. Teljesen megértem. Én is így vagyok, még az évfordulós megemlékezésekkel is. 1956. november 4-ének sokkja évtizedeken át tartott, s a negyvenedik évfordulónak kellett eljönnie ahhoz, hogy egyáltalán elmenjek ilyenekre.
Nem sok örömöm tellett benne. Az egyik helyszínen – ha forradalom, hát legyen forradalom – a haladó hagyományokat vélték ápolni. Zengett a Münzer Tamás-féle parasztháború dala: „Rajta hát, szúrd és vágd, vezesd a parasztok rohamát ” , majd jött a nem kevésbé vérgőzös hátterű Carmagnole, s a többi. Egy másik helyen egy vegyes életkorú, vörös baszk-sapkás kis csapatot konferáltak fel nemzetőrökként, fogalmam sem volt, hogy kik lehettek. Ötvenhatos egy sem lehetett köztük, már az életkoruk alapján sem. Aztán keserves-bús tárogatózás kezdődött. „Krasznahorka büszke vára…” Mentem egy helyszínnel odébb. Itt egyetemista fiatalok kísérelték meg felidézni az ötvenhatos tömeggyűléseket, de olyan kulisszahasogató módon, hogy az egésztől elment a kedvem. Végül – már novemberben – egy, az egykori Építők Székházában tartott nemzetközi kongresszuson találtam rá ismét arra a valamire, amit úgy hívok: ötvenhat lelke.
Mi ez az „ötvenhat lelke”?
Akik ezt nem élték át, azok számára mítosz, vagy narratíva, olyasmi, mint Csaba vezér hadai az égen, az országot álruhában járó igazságos Mátyás király, vagy a Talpra magyart szavaló Petőfi a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. Az ilyesmiről beszélőket jóindulatúan megmosolyogják vagy ingerülten leintik. Ám ki merem mégis mondani: „nem mese ez, gyermek.”
– Talán mondjuk inkább azt, hogy „ötvenhat pozitív erkölcsisége” – javasolta Zsolt barátom, a fiatal történész, Dömötörfi Tibor mellett egyike azoknak, akikkel erről a kérdésről beszélgetést folytattam. Igen, az is, de a moralitás tud nagyon kicsinyes vagy zord is lenni. Itt viszont olyan jelzők voltak érvényesek, mint lelkes, nagyvonalú, vidám, bizakodó, öntevékeny, alkotó, befogadó, szolidáris, dinamikus, amellett, hogy mindez nagyon is mélyen gyökerezett a történelemben, azaz a múltban. Egyszerre éltük át a szabadságot, az egyenlőséget és a testvériséget. Egyszerre volt annyira ünnepi, mint egy esküvő vagy egy karácsony, vagy mint egy nevezetes évforduló, amikor az esemény szépségét a korábbi hasonló élmények csak emelik; s egyszerre volt annyira izgalmas, mint egy kalandregény, amelyben a következő pillanatban bármi megtörténhet. Amellett, amit átéltünk, egyszerre volt személyes és közösségi élmény.
Az előbb felsorolt jelzőket újra elolvasva egyébként úgy tűnik, hogy egyszerre voltak jelen konzervatív, liberális és haladó értékek. Mindezt persze csak utólag tudom megállapítani, mert akkor mit sem tudtam efféle kategóriákról. S ezek az irányzatok negatív vonásaik nélkül jelentek meg: a konzervativizmus megújulásra képtelenség nélkül; a szabadságtörekvés normarombolás nélkül, a haladás a múlt végképp eltörlése nélkül.
Az ötvenhatos forradalomról nagyszámú könyv jelent meg az ötvenedik évfordulóra, meg azóta is. Kronológiák, visszaemlékezések, elemzések, tanulmányok. Feltárták igen részletesen eseménytörténetét, vizsgálták, hogy mely személyek és csoportok voltak a főszereplői. Részletesen elemezték már a politikusok szerepét Rákositól Nagy Imrén át Kádárig; a humán értelmiségét az Írószövetségtől a Petőfi Körig, valamint az „utcáét” a Széna tértől a Corvin közig, a nagyhatalmakét az Egyesült Államoktól a Szovjetunióig. Arról azonban alig esett szó, hogy végül is mi mozgatta meg, mi hatotta át a tömegeket.
Közben még különös kérdések is felvetődtek: Az a „sokarcú forradalom”, amelynek – Bill Lomax fanyar humorú megfogalmazása szerint – „élményanyaga olyan gazdag volt, hogy a különböző politikai nézetekkel rendelkezők is felismerték a forradalom olyan vonásait, amelyekkel nem értettek egyet” – amely tehát mindenkié volt, aki nem volt ellene –, végül is „kié” volt? (…) Kik végül is a forradalom örökösei?
[…]
A forradalom lelkét keresem. Miután lélekről van szó, a megszokottnál gyakrabban idézem az események tanúit, továbbá hivatkozom irodalmi és művészeti alkotásokra is. Ezt a lelket valamiképpen meg is szeretném jeleníteni. Miután pedig ez a lélek a forradalom olyan névtelen szereplőiben – és közöttük – született meg, akiknek még története sincs feltárva, ezt is itt kellett megtennem.
(Ötvenhat lelke, Kairosz, 2008.)
id. Frivaldszky János
|
A LÉTEZŐ LEGERŐSEBB KÖTELÉK „Isten lesz az erőtök. Isten, Isten, Isten! Visszhangozzék e szavakba nem foglalható név, minden jog, igazságosság, béke forrása. Visszhangozzék parlamentekben, tereken, otthonokban, üzemekben…” – hangzott XII. Pius pápa megrázó rádióüzenete a világhoz 1956. november 10-én az Isten nélküli társadalmak életét látva, a magyarországi események kapcsán. Chiara Lubich válaszul felhívást intézett a mozgalom követőihez: „Kell lennie egy olyan társadalomnak, amely visszahelyezi Istent az Őt megillető helyre. […] Isteni erő a világban azok közössége, akiket a létező legerősebb kötelék fűz össze: a kölcsönös szeretet… mely konkrét tetteket jelent és azt, hogy minden szeretetünkkel a testvér felé fordulunk Isten iránti szeretetből. Egyszóval Jézusnak nemcsak a rendházakban, hanem a világban is szüksége van olyan tanítványokra, akik hitelesen élnek. […] Egy sereg önkéntesre, mert a szeretet szabad. Egy seregre, mert föl kell építeni egy új társadalmat, amelyet az Örömhír újít meg… Ami szépségében és konkrétságában felülmúlja mindazt, amit az emberek valaha is megálmodtak a társadalomról, mert Isten ajándéka az Ő gyermekei számára!” E felhívásra született meg a Fokoláre Mozgalomban „Isten önkénteseinek” a hivatása: világiak teljes odaadással a munkájuk és a családjuk iránt, akik tökéletesedésre törekszenek saját szakmájukban, jelen vannak a társadalomban, az emberi élet minden területén, hogy belülről keltsék életre benne az istenit, belülről hozzanak megújulást. Chiara az első keresztényekhez hasonlította őket. Hamarosan elindult körülöttük az Új Emberiség elnevezésű mozgalom, amely világszerte az egység és az egyetemes testvériség lelkületével járja át többek között a gazdaság, a nevelés, a művészet, a politika, a jog és a kommunikáció világát. Isten önkéntesei születésük 40 éves évfordulóján Budapesten, az Építők Székházában tettek tanúságot a környezetüket átformáló tapasztalatokról. 2006-ban az 50. évfordulóra 12 ezren jöttek el az egész világról a Budapest Sportarénába. Az 56- os üzenet hangja felerősödött, és a világ minden részéről visszhangzottak Isten önkénteseinek a kezdeményezései, bemutatván az egyetemes testvériség lelkületének konkrét gyümölcseit az őket körülvevő társadalom egyes területein, nevezetesen a gazdaság, a jog, a politika és a kommunikáció világában. |
Új Város – 2010 szeptember-október
kultúra – történelem
ÖTVENHAT ÖRÖKÖSEI