Pontosan tíz évvel ezelőtt, 2000 novemberében kapott pedagógiából dísz­doktori diplomát Chiara Lubich Washingtonban, amivel elismerték az egység karizmájából született újdonságot a nevelés világában.

„Tudni szeretnél? Tanulj!
Többet szeretnél tudni? Keress egy jó tanítót!
Szeretnél még többet tudni? Tanítsd meg másoknak azt, amit te magad megtanultál!”

Chiara Lubich

Az ókortól kezdve a „társa­dalmi csoport”, a közösség volt a nevelés első számú terepe, ahol a fiatalok szabadon tanulhattak az idősektől. Nem egy civilizációban a mester (tanító) együtt élt a tanítványaival, akik, ahogy számban gyarapodtak, sok esetben egy kisebb település mére­teit elérő közösséget hívtak életre.

A nevelő, a tanár, azaz a mester szó jelentése sokat változott az idők során. Napjainkban a szó­nak két jelentése van: a mester, mint vezető, aki egy ingyenes, a jó iránti szeretettől indított hivatás­ban él; és a mester, mint tanító, aki kibontakoztat egy „szakmát”, szaktudása van, amit át tud adni másoknak.

[…]

Chiara Lubich tanításának új­donsága, hogy Krisztus, a Tanító, a Feltámadott „ott él a város lakói között.” A Mester, Jézus közpon­ti szerepe szorosan összefonódik a kapcsolat dimenziójával, és így megvilágosítja a modern és kor­társ pedagógia sok kulcsfontossá­gú problémáját…

Chiara Lubich olyan modellt vezet be, amely az Istennel és a felebaráttal való kapcsolat kettős dimenziójában valósul meg. En­nek megfelelően minden személy ezeken a kapcsolatokon keresz­tül képes meghatározni létét. A kapcsolat nem csak az emberek közötti kapcsolat dimenziójában mutatkozik meg, hanem mint egy „harmadik alkotóelem” (Jézus, aki jelen van és ott él azok között, akik szeretik egymást), az igazi Mester­ré válik.

Ennek az igazságnak a jele, hogy Isten itt van közel, ott él minden felebarátban. Ebben az értelemben az embertárs a minden emberben jelenlévő végtelennek a bizonyíté­ka, és ennek következményeként annak a kapcsolatnak is, amelyet többé-kevésbé tudatosan minden ember megél Istennel.

[…]

Ebből következően az egység pedagógiájában a nevelésnek nem­csak hogy szüksége van a kapcso­latra, hanem a nevelés maga a kap­csolat, a kapcsolaton belül valósul meg. A nevelés minden alanya – a tanárok, a tanulók, a környezet – csak a kapcsolaton keresztül léte­zik és alakul.

[…]

Újra fel kell fedezni, ki is a nevelő valójában, és miben áll a hivatása, hogy ez az „apátlan társadalom” visszakapja az atya alakját, de természetesen nem a parancsoló, önkényuralmi apáét, hanem azét, aki képes életet adni másoknak, és megfelelő választ tud adni a zűr­zavarral szemben, amely sokakat leblokkol…

Ki kell fejteni, ki kell dolgozni a kapcsolat lényegi elemeit, amely­ben a nevelő és a növendék nem csupán alanya és tárgya a nevelés folyamatának, hanem az egyetlen Mester ajándékának csatornái köl­csönösen egymás számára. Minden egyes nevelő, pontosan az őt illető felelőssége miatt, alanya a nevelés­nek, a tanulóhoz viszonyítva egy dinamikusan aszimmetrikus hely­zetben, ugyanakkor a nevelés tár­gyaként is felfedezi magát az igazi Nevelő és a tanuló szemszögéből nézve.

[…]

Ez a kapcsolat, a Mester élő je­lenléte közöttünk fontosabb a tanár képességeinél, tudásánál, erejénél; fontosabb, mint a nö­vendék frissessége, fogékonysága. Fontosabb a tanítási program­nál, amelyet természetesen ki kell dolgozni, és folytonosan meg kell újítani; elsőbbrendű a különleges célok elérésénél.

Ahhoz, hogy minden személy fejlődését az őt alkotó különböző képességek vagy dimenziók har­móniájának egységében tudjuk kibontakoztatni, a kapcsolatnak erre a modelljére kell alapoznunk a nevelést. Ez lesz a válasz az egy­ségtörekvésre, amely ott él minden ember lelkében.

Részletek Francesco Châtel írásából

Szerkesztette: Aranyi Krisztina

Új Város – 2010 november-december

az egység lelkisége – óvodától egyetemig

Egység és pedagógia