A gyömrői Ceferino Ház munkatársa mondja el tapasztalatait az összefogás­ról, cigányokról és nem cigányokról, „feketén fehéren”. Hogyan lehetünk köz­vetítők, hidak.

Amikor a Ceferino Ház, a Váci Egyházmegye cigánypasztorációs köz­pontja Gyömrőre költözött, a Má­ria Rádióban is akkor indult egy új műsor. Önkénteseket kerestek, és engem is megszólítottak, vállal­nék-e riportkészítést. Mindaz, amit ennek során megtapasztaltam a cigánycsoportokban, lebontotta bennem az addigi negatív képet, előítéletet.

Nagyon őszinte érzel­meket kaptam, őszinte fájdalmat, őszinte örömöt. Kiderült, ugyan­azok a küzdelmeik, mint a mi családunknak, ugyanúgy nevelik a gyermekeiket, mint mi, ugyan­akkor kétszeresen kell megfelelni­ük. Nem csak a mindennapi élet kihívásainak (a munka, a család, a kapcsolatok), még a többségi tár­sadalomnak is. Komoly fájdalmak, sebek érik őket nap mint nap. Ne­künk is nehéz, de nekik duplán. Erőt ad a nehéz pillanatokban, ha látom bennük a kitartást és a sze­retetet. Ugyanakkor még nagyobb örömmel vagyok velük, főleg ami­kor a sikereikben és örömeikben tudok osztozni. Egyre jobban megismerem a hagyományaikat, azokat az értékeket, amiket az életmódjukban őriznek (családi összetartás, a gyermek elfogadása, több generáció együttélése), ezek a mi városias, modern, túlterve­zett életvitelünkben már kevésbé vannak jelen. Ugyanakkor látom a hiányosságokat (tervezés hiánya, ambíció-jövőépítés gyengesége), amelyekben segítségre szorulnak.

Felnőtt emberekből álló evangeli­zációs csoportunk, cigányok és nem cigányok rendszeresen találkozunk, lelkigyakorlatra megyünk. Közben jobban megismerjük egymást, mint embert, és egymás kultúráját is. Egyik cigány testvérünk mondta, hogy azokat a sebeket, amelyeket nem cigány emberektől kapott, azo­kat a nem cigányok tudják gyógyí­tani. De így van ez fordítva is. Ahogy erősödik a bizalom egymás iránt, úgy gyógyulnak a sebek. Egyre in­kább ajándéknak érezzük egymást. Nagyon sok olyan közös élményünk volt, ami ezt megerősítette.

Idén nyáron cigány és nem ci­gány családok közösen nyaraltunk, gyerekeinkkel együtt. Meghatód­tam, amikor rögtön az első este az egyik cigány kisfiú hálát adott az én kisfiamért, hogy a barátja le­het. Ez a hangulat végigkísérte azt a pár napot. A gyerekeimnek sok-sok testvére lett, nekem meg sok-sok gyermekem, nővérem, bátyám. Közösen főztünk, kirándultunk, játszottunk. A szobánk átalakult gyereksarokká. Meghitt beszélge­tések, imádságok részesei lettünk. Amikor hazajöttünk, pakolás köz­ben észrevettem, hogy gyerekeim feltűnően csendben ülnek. Rákér­deztem, mi történt, mire lányom csendben azt válaszolta: „Hiányoz­nak a kicsik.”

Másik alkalommal egy cigány házaspár fontos megbeszélésre ment a Ceferino házba, s a gye­rekeket nem tudták hová tenni. Megkértek, vigyázzunk rájuk. Csa­ládunk minden tagja természetes szeretettel fogadta őket. Kicsit ját­szottunk, a gyerekeink tanultak velük, együtt megvacsoráztunk. Nem történt semmi különös, mégis – egy családként töltöttük el azt a délutánt és estét! Távozó­ban a gyerekek a kocsiban dalra fakadtak, s a szülők a legköze­lebbi találkozásnál kérdezték, mi történt nálunk, mert a gyerekek azt mondták, olyan volt, mint a mennyország.

Ugyanezek a gyerekek nyáron há­rom napot nyaraltak nálunk. Már mint jó barátok jöttek hozzánk. A ház tele lett vidámsággal. Akkor kezdődött a napközis táborunk, ahol Csilla lányunk is feladatot vállalt. Elhívtuk a cigány barátnő­jét, segítsen neki délelőtt. Kedves volt a fogadtatás, látszólag rend­ben volt minden, ám egyszer csak a kislány jelezte, hogy haza akar menni: „Nem vagyok idevaló.” Nem értettem, aztán körülnéztem, és észrevettem, hogy egyedül ő a cigány származású… Van még mit tennünk, nemcsak a kölcsönös el­fogadásért, hanem azért is, hogy saját magukat el tudják fogadni. És ehhez a személyes kapcsolato­kon, a pozitív élményeken keresz­tül vezet az út.

Ilyen alkalom a cigány-magyar találkozó. Gyömrőn a művelődési ház harmadik éve helyszíne a Váci Egyházmegye cigánycsoportjai ta­lálkozójának. Idén felajánlottuk, hogy nemcsak az épületet, hanem segítő kezeket is adunk a nap lebo­nyolításához. Örömmel fogadták. Csak később szembesültünk azzal, hogy most nem egy átlag program­ban segítünk. Sokaknak át kellett lépniük saját korlátaikat, előítéle­teiket a cigányokkal szemben. Kö­zösségünk tagjai adták a hátteret. Kenyérrel és sóval fogadtuk az ér­kezőket (kb. száz embert, felnőtte­ket és gyerekeket), kávét főztünk, terítettünk, ebédeltettünk, pakol­tunk, díszítettük a termet, takarí­tottunk, fuvaroztunk – amit épp kellett. Nagyon szép volt az elő­készület és az egész nap. Az érke­zőknek már az különös volt, hogy a nem cigányok szolgálnak, segítik a programjukat. Nagyon hamar feloldódott mindenki ebben a sze­retet-légkörben, együtt hordoztuk a napot. A legnagyobb ajándék az volt, hogy nem éreztük a különb­séget cigányok és nem cigányok között: Isten gyermekeiként test­vérként voltunk jelen.

Nyáron a budapesti Amfiteátrum adott helyszínt az Eucharist együttes koncertjének. Feketén fehéren volt a rendezvény címe. Cigányok és nem cigányok közösen dicsőítettük Istent, dalokkal, táncokkal, tapasz­talatokkal. Tanúságot tettünk egy közös életről. A közönség soraiban feltűnt néhány ember nagy táblák­kal, amelyeken szentírási idézetek voltak ugyan, de egyértelműen a cigányokkal szembeni előítéletü­ket tükrözte. Próbáltuk befogadni és átölelni a fájdalmukat, és meg­erősíteni őket abban, hogy közö­sek a gyökereink, akkor is, ha más véleményen vagyunk. A program részeként egy kereszt előtt közösen hódoltunk, kifejezve, hogy cigá­nyokat, nem cigányokat egyaránt megváltott Jézus. Ezek az emberek is beálltak a sorba, letérdeltek a ke­reszt előtt. Majd láttuk, hogy a táb­lákat összeszedik, egy darabig még figyelték a programot, majd csend­ben elmentek.

Miért vállalom ezt? Hitben élek, nagyon fontos a Szentírás szá­momra, az ige élése. Különösen a szívemben van Jézus végrendelete, az egység ideálja. Hiszem, hogyha Jézus szemével nézünk egymásra, akkor minden különbség gyönyö­rű harmóniává alakul. Közvetítők, hidak lehetünk, ha mások elé tud­juk élni és tovább tudjuk ajándé­kozni a tapasztalatunkat.

Bekéné Búzás Edit

Új Város – 2010 november-december

közelkép – szemtől szembe

EGYMÁSNAK ÍTÉLVE – VAGY EGYMÁSNAK TEREMTVE?