Májusban meghirdetett irodalmi pályázatunk nyertes alkotását közöljük.

“A bölcs Isten nem fenyeget, nem hoz rontást sem rád, sem családodra, hisz böl­csessége a szeretetből fakad.”

Nyugdíjba vonult. Addig mozgalmas élete elcsende­sedett. Férjén, még otthon­lakó és az alkalmanként látogató­ba érkező gyermekein kívül szinte alig találkozott emberrel. Igaz, ha a ház előtt sepergetett, szót vált­hatott az éppen arra járó szom­széddal; szép napot kívánhatott bevásárlásai alatt az eladóknak. Szüleivel csak imáiban beszélget­hetett, rég az égbe költöztek. Test­vérei messzi városban éltek. Ifjú­kori barátai sosem voltak. A csend mellett maga döntött, „ami véget ért, az véget ért” – fogal­mazta meg egy régi kollégája érdeklődő levelére válaszolva, és volt munkahelyére se járt be látogatóba egy kis tereferé­re. Templomba járó, istenhívő ember volt, de közössége ott sem alakult ki. A nyugdíjas­kluboktól irtózott. Egészen bezárkózni, önmaga világába fordulni azonban nem akart.

„Majd olvasok” – mondogat­ta utolsó dolgozós évében a jövő felől érdeklődő munkatársaknak. „Majd olvasok” – mondogatta, hi­szen az elmúlt évtizedekben a szakkönyveken, a kijavítandó dol­gozatokon, a gyermekeinek, majd unokáinak olvasott meséken kívül nem igen jutott másra idő. Csak vette a könyveket, csak kapta a könyveket, karácsonyra, születés­napra, névnapra. „Az újságot sem csak átlapozni fogom” – fogadta meg jó előre. S most azon vette észre magát: ideges lesz a hírektől, a ko­rábban élményt jelentő irodalmi alkotásoktól. „Pedig, ha olvasni sem fogok, végül mégiscsak bezárkózom, magamba fordulok” – gondolta.

Csak egy könyv nem idegesí­tette: a Biblia. Csendes napjait – amikor férje már munkába indult – a Szentírással kezdte. Évekkel korábban egy gyermekkori játszó­pajtása – aki egy közösségi oldalon talált rá – hívta fel a figyelmét arra, hogy a napi evangéliumot elekt­ronikus levélben is megkaphatja. Eleinte az ő küldeményét olvasta, aztán maga is feliratkozott a leve­lezőlistára, sőt szinte azonnal csat­lakozott a továbbküldők táborába. „Mindennap kapok üzenetet és írhatok is!” – ujjongott lelkében. S mert hi­ába várta, hogy írásos beszélgetés alakuljon ki közte és azok között, akik címlistáján szerepeltek, új formáját kereste a kapcsolatterem­tésnek.

A közösségi oldal üzenőfalát használta fel erre a célra. „Sajnos, nem én találtam ki” – hárította el az egyik első dicséretet, de lelkesen végezte ezt a kis „missziót”, akkor is, amikor a másik, a kitaláló már elfáradt, túl elfoglalt lett. „Legyen ezen a sokak által olvasott faliújságon valami értelmes is” – fogalmazta meg célját, amikor valaki egy ki­csit értetlenkedve kérdezte, miért is tölti ezzel az idejét. Néha meg­lepetést is szereztek neki ismerősei – korábbi foglalkozásának köszön­hetően igen sokan voltak. Rövid levélkében jelezték: tetszett egyik vagy másik vers, rövid idézet, terjedelmesebb, egy üzenetben el sem férő írás. A meglepetések legnagyobbika karácsony ide­jén érte.

Postafiókjába hosszú levél ér­kezett. Névről fel sem ismerte küldőjét, egykori tanítványát. A levélben az üzenőfalon szerep­lő egyik idézethez kapcsolódó gondolatokat talált, a levélíró saját gondolatait. Kérdéseket tett fel, és emlékeztette koráb­bi – szaktárgya előadása közben elhangzott, elvileg oda nem illő – mondataira. Levélváltássá alakult a megkeresés, és a negyvenes évei elején járó, egyedül élő, bár csa­ládra vágyó hölgy feliratkozott az ő címlistájára. Azóta ritkábbak a személyes megszólítású levelei, de gyakran érkezik tőle (is) egy-egy köszönöm.

Ez az új kapcsolatforma azon­ban időnként elborzasztotta. Sokan mondták: így megfigyelés alatt állsz – de ez nem érdekelte. Rendszeresen érkeztek kéretlen reklámok, azokat olvasatlanul ki­törölte, még arra is figyelt, hogy tiltás alá helyezze a nem kívánt feladókat. De kapott üzeneteket régi katolikus iskolai társaitól, az egyház egyik-másik szervezetében dolgozó emberektől, önmagukat vallásosnak mondó régi kollé­gáktól, tanítványoktól. Ezek az üzenetek, sok-sok képre írt „szent szövegek” voltak általában zené­vel. Talán már évek óta keringtek a hálózaton, és érkeztek meg egy­szer csak hozzá – olykor még tet­szettek is. Ha a képek nem kenet­teljes giccsek voltak, szemét-lelkét gyönyörködtették. Az idézetek gyakran a Szentírásból, esetleg egyik-másik misztikustól, nagy­nevű íróktól származtak; persze kiragadva szöveg­környezetükből, néha sántítottak –, de a szándék, a jó szándék! – bíztat­ta ilyenkor magát. A küldemények utolsó oldalára érve azonban kö­vetkezett – majd mindig – az el­borzadás. Felszó­lítás és fenyegetés: Továbbítani kell! Legalább tíz cím­zettnek! S ha nem teszed: bajod lesz neked, gyereked­nek, más szerette­idnek, egyenesen a pokolra jutsz, át­kot hozol a földre. Egy-egy ilyen alko­tás nagyon ravasz készítői példákat is sorolgattak, el­lenőrizhetetlen példákat a Föld másik sarkából: ki mit is nyert, illet­ve mit veszített a továbbküldés vagy a tovább–nem–küldés következté­ben.

Kétségbeesetten kereste a megol­dást. „Túlbonyolítod – hallotta férje hangját – egyszerűen töröld ki.” Nem is gondolnánk milyen bölcs az Is­ten – jutott eszébe Csaba testvér gyakran mondogatott megállapí­tása. A bölcs Isten nem kötelez, ha­nem kér, de tanácsol, javasol, utat mutat, és szabad akaratot ad. A bölcs Isten nem fenyeget, nem hoz rontást sem rád, sem családodra, hisz bölcsessége a szeretetből fa­kad.

Mit is tegyen? „Nem küldöm to­vább” – döntött igen hamar, de indíttatást érzett írni a küldőnek: „Komolyan gondoltad ezt? Fejre ejtettek? Te ugyanabban az Isten­ben hiszel, akiben én? Ugyanazt tanultad a hittanórán? Ugyanazt a Bibliát forgatod? Te is sokat ta­nult, művelt ember vagy?” Sőt, – szégyen ide, szégyen oda – szívesen lett volna keményebb is… Aztán csak a törlés-gombot nyomta meg, és az ég felé küldött legalább egy fohászt.

A missziót pedig folytatja. Isten a szívében, az ujjaiban, a leírt so­rokban; egy-egy másik ember, aki olvassa, és ő, aki küldetést (nagy szó?) érezve írja, ez már három… És a gép, a hálózat? Eszközök le­hetnek atombombává, és mindent gyógyító orvossággá…

Tátrainé dr. Körmendy E. Katalin

illusztráció: CN

Új Város – 2010 november-december

közelkép – pályázatra

HÍR A HÁLÓN