Hír a hálón
Májusban meghirdetett irodalmi pályázatunk nyertes alkotását közöljük.
“A bölcs Isten nem fenyeget, nem hoz rontást sem rád, sem családodra, hisz bölcsessége a szeretetből fakad.”
Nyugdíjba vonult. Addig mozgalmas élete elcsendesedett. Férjén, még otthonlakó és az alkalmanként látogatóba érkező gyermekein kívül szinte alig találkozott emberrel. Igaz, ha a ház előtt sepergetett, szót válthatott az éppen arra járó szomszéddal; szép napot kívánhatott bevásárlásai alatt az eladóknak. Szüleivel csak imáiban beszélgethetett, rég az égbe költöztek. Testvérei messzi városban éltek. Ifjúkori barátai sosem voltak. A csend mellett maga döntött, „ami véget ért, az véget ért” – fogalmazta meg egy régi kollégája érdeklődő levelére válaszolva, és volt munkahelyére se járt be látogatóba egy kis tereferére. Templomba járó, istenhívő ember volt, de közössége ott sem alakult ki. A nyugdíjaskluboktól irtózott. Egészen bezárkózni, önmaga világába fordulni azonban nem akart.
„Majd olvasok” – mondogatta utolsó dolgozós évében a jövő felől érdeklődő munkatársaknak. „Majd olvasok” – mondogatta, hiszen az elmúlt évtizedekben a szakkönyveken, a kijavítandó dolgozatokon, a gyermekeinek, majd unokáinak olvasott meséken kívül nem igen jutott másra idő. Csak vette a könyveket, csak kapta a könyveket, karácsonyra, születésnapra, névnapra. „Az újságot sem csak átlapozni fogom” – fogadta meg jó előre. S most azon vette észre magát: ideges lesz a hírektől, a korábban élményt jelentő irodalmi alkotásoktól. „Pedig, ha olvasni sem fogok, végül mégiscsak bezárkózom, magamba fordulok” – gondolta.
Csak egy könyv nem idegesítette: a Biblia. Csendes napjait – amikor férje már munkába indult – a Szentírással kezdte. Évekkel korábban egy gyermekkori játszópajtása – aki egy közösségi oldalon talált rá – hívta fel a figyelmét arra, hogy a napi evangéliumot elektronikus levélben is megkaphatja. Eleinte az ő küldeményét olvasta, aztán maga is feliratkozott a levelezőlistára, sőt szinte azonnal csatlakozott a továbbküldők táborába. „Mindennap kapok üzenetet és írhatok is!” – ujjongott lelkében. S mert hiába várta, hogy írásos beszélgetés alakuljon ki közte és azok között, akik címlistáján szerepeltek, új formáját kereste a kapcsolatteremtésnek.
A közösségi oldal üzenőfalát használta fel erre a célra. „Sajnos, nem én találtam ki” – hárította el az egyik első dicséretet, de lelkesen végezte ezt a kis „missziót”, akkor is, amikor a másik, a kitaláló már elfáradt, túl elfoglalt lett. „Legyen ezen a sokak által olvasott faliújságon valami értelmes is” – fogalmazta meg célját, amikor valaki egy kicsit értetlenkedve kérdezte, miért is tölti ezzel az idejét. Néha meglepetést is szereztek neki ismerősei – korábbi foglalkozásának köszönhetően igen sokan voltak. Rövid levélkében jelezték: tetszett egyik vagy másik vers, rövid idézet, terjedelmesebb, egy üzenetben el sem férő írás. A meglepetések legnagyobbika karácsony idején érte.
Postafiókjába hosszú levél érkezett. Névről fel sem ismerte küldőjét, egykori tanítványát. A levélben az üzenőfalon szereplő egyik idézethez kapcsolódó gondolatokat talált, a levélíró saját gondolatait. Kérdéseket tett fel, és emlékeztette korábbi – szaktárgya előadása közben elhangzott, elvileg oda nem illő – mondataira. Levélváltássá alakult a megkeresés, és a negyvenes évei elején járó, egyedül élő, bár családra vágyó hölgy feliratkozott az ő címlistájára. Azóta ritkábbak a személyes megszólítású levelei, de gyakran érkezik tőle (is) egy-egy köszönöm.
Ez az új kapcsolatforma azonban időnként elborzasztotta. Sokan mondták: így megfigyelés alatt állsz – de ez nem érdekelte. Rendszeresen érkeztek kéretlen reklámok, azokat olvasatlanul kitörölte, még arra is figyelt, hogy tiltás alá helyezze a nem kívánt feladókat. De kapott üzeneteket régi katolikus iskolai társaitól, az egyház egyik-másik szervezetében dolgozó emberektől, önmagukat vallásosnak mondó régi kollégáktól, tanítványoktól. Ezek az üzenetek, sok-sok képre írt „szent szövegek” voltak általában zenével. Talán már évek óta keringtek a hálózaton, és érkeztek meg egyszer csak hozzá – olykor még tetszettek is. Ha a képek nem kenetteljes giccsek voltak, szemét-lelkét gyönyörködtették. Az idézetek gyakran a Szentírásból, esetleg egyik-másik misztikustól, nagynevű íróktól származtak; persze kiragadva szövegkörnyezetükből, néha sántítottak –, de a szándék, a jó szándék! – bíztatta ilyenkor magát. A küldemények utolsó oldalára érve azonban következett – majd mindig – az elborzadás. Felszólítás és fenyegetés: Továbbítani kell! Legalább tíz címzettnek! S ha nem teszed: bajod lesz neked, gyerekednek, más szeretteidnek, egyenesen a pokolra jutsz, átkot hozol a földre. Egy-egy ilyen alkotás nagyon ravasz készítői példákat is sorolgattak, ellenőrizhetetlen példákat a Föld másik sarkából: ki mit is nyert, illetve mit veszített a továbbküldés vagy a tovább–nem–küldés következtében.
Kétségbeesetten kereste a megoldást. „Túlbonyolítod – hallotta férje hangját – egyszerűen töröld ki.” Nem is gondolnánk milyen bölcs az Isten – jutott eszébe Csaba testvér gyakran mondogatott megállapítása. A bölcs Isten nem kötelez, hanem kér, de tanácsol, javasol, utat mutat, és szabad akaratot ad. A bölcs Isten nem fenyeget, nem hoz rontást sem rád, sem családodra, hisz bölcsessége a szeretetből fakad.
Mit is tegyen? „Nem küldöm tovább” – döntött igen hamar, de indíttatást érzett írni a küldőnek: „Komolyan gondoltad ezt? Fejre ejtettek? Te ugyanabban az Istenben hiszel, akiben én? Ugyanazt tanultad a hittanórán? Ugyanazt a Bibliát forgatod? Te is sokat tanult, művelt ember vagy?” Sőt, – szégyen ide, szégyen oda – szívesen lett volna keményebb is… Aztán csak a törlés-gombot nyomta meg, és az ég felé küldött legalább egy fohászt.
A missziót pedig folytatja. Isten a szívében, az ujjaiban, a leírt sorokban; egy-egy másik ember, aki olvassa, és ő, aki küldetést (nagy szó?) érezve írja, ez már három… És a gép, a hálózat? Eszközök lehetnek atombombává, és mindent gyógyító orvossággá…
Tátrainé dr. Körmendy E. Katalin
illusztráció: CN
Új Város – 2010 november-december
közelkép – pályázatra
HÍR A HÁLÓN