Keresztanyám sokszor meg­látogatta családunkat és segített, amikor szükségünk volt rá. Önzetlenül, fáradhatat­lanul jött és gyerekeim is sze­rették. Jó kapcsolatuk volt vele, sokat játszottak együtt, mesélt nekik, kivéve azon a meleg nyá­ri délutánon, amikor a fiúk nem igazán vele töltötték az időt, mert éppen egy aznap ka­pott  lego játékkal voltak elfog­lalva és annyira elbűvölte őket, hogy szinte beletemetkeztek. Ez nagyon rosszul esett neki és szóvá is tette eléggé erőteljesen, számon kérve, hogy miért ilyen furcsák. Hiába próbáltam ma­gyarázni, hogy még kicsik és a játék ilyenkor mindent felülír, de nem értette és hirtelen el­döntötte, hogy hazamegy.

Semmi nem indokolta, hogy kocsival hazavigyem, mert vil­lamossal kényelmesen min­dig hazaért és kocsival sokkal komplikáltabb volt, ráadásul éppen a csúcsforgalmi idő­ben voltunk. Aztán arra gon­doltam, mégis elviszem, mert ezzel tudnám a számára kel­lemetlen délutánt helyrehoz­ni. Amikor megérkeztünk a  ház elé, ahol lakott, az jutott eszembe, nem megyek fel a la­kására, hiszen délután együtt voltunk, és már az is nagy szó, hogy elhoztam és a gye­rekeimet magukra hagytam. Már majdnem tekertem a kor­mányt, hogy kikanyarodok az utcából, mert csak a forgalom intenzitására számíthattam. Aztán mégis felkísértem, ak­kor is, ha semmi szükségét nem láttam, mert teljesen jól volt, de azt eldöntöttem, nem megyek be a lakásba, hiszen ez már túl sok időt kérne. Mégis bekísértem és még egy jót be­szélgettünk, de a gyerekekről már nem esett szó, csak úgy mindenről, könnyedén és vi­dáman, majd békében elvál­tunk.

Másnap hajnalban csenget­tek és egy nyomozó állt az ajtó­ban. Először nem értettem, mit akar, talán rossz helyen jár, de azonnal közölte, nem tévedt el, mert éjjel keresztanyám meg­halt és ilyenkor mindig felme­rül a gyanú, hogy nem termé­szetes úton történt.

Nagyon megdöbbentem, mert sejtelmem sem volt arról, hogy az utolsó délutánt tölt­jük együtt, hiszen semmi jel nem mutatott arra, hogy vala­mi baja lett volna. Ezzel szem­ben éjszaka rosszul lett, még a szomszédokhoz is átment, hogy segítséget kérjen, de ami­kor visszament lakásába és le­feküdt, keringési elégtelenség lépett fel. Az egyik szomszéd értesítette a mentőket, de már nem tudtak segíteni.

Számomra ez a halál egy­fajta megtisztulás volt, annak megértése, hogy mi az, ami számít az életben. Nem a ma­gyarázkodás, hogy gyerekeim miért vonultak vissza, nem az érvelés a forgalom miatt vagy a sürgősség, hogy minél előbb hazaérjek. Olyan volt ez, mint egy lecke, egy tanítási óra, ahol maga Jézus volt a tanár, hogy megtanítsa az egyetlen szüksé­gest, és az újrakezdést.

H. J. E.

Budapest

Új Város – 2012 április

az élet igéje – az ige élete – EVANGÉLIUM A MINDENNAPOKBAN

AZ UTOLSÓ LEHETŐSÉG