Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. S én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki. (Jn14,21)[1]

Jézus utolsó beszédének középpontjában a szeretet áll: az Atya szeretete a Fiú iránt és az ember szeretete Jézus iránt, ami azt jelenti, hogy megtartjuk parancsait.

Akik hallgatták Jézust, azoknak nem volt nehéz felfedezniük, hogy szavaiban a Bölcsesség könyvének sorai visszhangoznak: „A (bölcsesség) szeretete a törvényeinek a megtartása”[2], és – a Bölcsességet – „könnyen felismerik, akik szeretik”[3]. De Jézus szavaival – hogy kinyilatkoztatja magát azoknak, akik szeretik Őt – leginkább az az ószövetségi gondolat cseng össze, melyet a Bölcsesség könyve első fejezetének második versében olvashatunk, hogy az Úr kinyilvánítja magát azoknak, akik hisznek benne.

A most javasolt ige értelmében tehát aki szereti a Fiút, azt az Atya is szeretni fogja; a Fiú is viszontszereti majd, és kinyilatkoztatja magát neki.

Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. S én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki.

Ahhoz azonban, hogy Jézus kinyilatkoztassa magát, szeretnünk kell.

Elképzelhetetlen olyan keresztény, akiben nincs lendület, akinek ez a szeretettöltés nincs a szívében. Az óra nem jár, nem mutatja az időt – mondhatni nem is óra –, ha nincs benne elem. Ugyanígy a keresztény sem érdemli meg a keresztény nevet, ha nincs benne állandó készség és törekvés arra, hogy szeressen.

Jézus összes parancsolatát ugyanis ez az egy foglalja össze: szeressük Istent és a felebarátot, akiben Jézust kell látnunk és szeretnünk. A szeretet nem puszta érzelem, hanem élet, mely testvéreink, főként a mellettünk élők szolgálatában lesz kézzel fogható: sok apró, alázatos szolgálatban.

Charles de Foucauld ezt mondja: „Ha az ember szeret valakit, valóságosan a másikban él; a szeretet által benne lakik, benne él. Többé nem önmagában él, hanem ’elszakad’ énjétől, és önmagán ’kívül’ létezik.”[4]

Az ilyen szeretet útján hatol belénk az Ő fénye, Jézusé, aki megígérte: „Aki szeret engem, annak kinyilatkoztatom magam.”[5] A szeretet a fény forrása: ha szeretünk, jobban értjük Istent, aki szeretet.

Ezért még inkább szeretünk, és még inkább elmélyül a kapcsolatunk felebarátainkkal.

A fény, Istennek ez a szeretetteljes ismerete tehát az igazi szeretet záloga és bizonyítéka. Különböző formákban tapasztalhatjuk ezt meg, más színt, saját árnyalatot ölt mindnyájunkban. Ugyanakkor vannak közös tulajdonságai is: megvilágosítja Isten akaratát; békét ad, derűt, és Isten igéjének mindig új megértésével gazdagít. Melengető fénye ösztönöz, hogy egyre biztosabban és gyorsabban járjuk életünk útját. Amikor a lét árnyai bizonytalanná teszik lépteinket, vagy sötétség akadályozná a haladást, az evangéliumnak ez az igéje emlékeztet majd, hogy a szeretetben újra kigyullad a fény; hogy a szeretetnek egy apró gesztusa (egy fohász, egy mosoly, egy szó) is elegendő, hogy máris feltűnjön egy fénysugár, és folytatni tudjuk utunkat.

Amikor éjszaka biciklizünk, s egy pillanatra megállunk, sötétbe borul minden, de ha újra tekerni kezdünk, a dinamó elegendő fényt szolgáltat ahhoz, hogy lássuk az utat.

Így van ez az életben is. Ha azt akarjuk, hogy felragyogjon a hit és a remény fénye bennünk, elég mindig újra lendületet venni a szeretetben: az igazi szeretetben, mely ad és semmit sem vár.

Chiara Lubich

[1] Az Élet Igéje, 1999. május. Megjelent: Új Város, 1999. 5. szám

[2] vö. Bölcs 6,18

[3] vö. Bölcs 6,12

[4] Charles de Foucauld, Scritti Spirituali [Lelki írások], VII, Città Nuova, Roma 1975, 110. o.

[5] vö. Jn 14,21

Új Város – 2010 május-június

Az élet igéje