A mese hatalma
Nehezebben fejezik ki magukat azok a gyermekek, akiknek nem meséltek a szüleik kiskorukban. Vajon miért? Hogyan kell mesét mondani?
„Egyszer volt, hol nem volt, nincs többet…” Sok európai országban így kezdődhetne korunk gyermekeinek a meséje, amelyet senki nem mesél nekik, mert az uszodától, az edzésektől a különórákig be van táblázva az idejük, és ha otthon vannak is, egyedül ücsörögnek a tévé előtt. Vagy nincsenek ugyan egyedül, de a rájuk vigyázó felnőtt elfoglalja magát mindenféle mással. (A nevelésből így lesz „gyerekvigyázás”.)
Egyre gyakrabban veszi át a tévé és a videó a mesélés helyét, pedig annak fontos szerepe van a gyermek fejlődésében, állítják a szakemberek. A szociológiai felmérések szomorú képet festenek arról, milyen kevés időt töltenek manapság a kisgyermekek szüleikkel (jó, ha meghaladja átlagosan a napi 45 percet). A kutatók pontosan kimutatták a különbséget azok között a gyermekek között, akiknek mesét olvasnak, és akiknek nem jut mesélés. Ez utóbbiaknak hiányzik az irodalmi nyelv gazdagsága, és látni ennek minden hátrányát. Nagy- Britanniában például, ahol az ötéves gyermekek 18 százaléka megrekedt az önkifejezésben a másfél évesek szintjén.
A beszédkészség fejlesztésére különösen alkalmasak azok a varázslatos pillanatok, amikor a kicsik odabújnak a felnőtthöz, és csillogó szemmel hallgatják a mesebeli történeteket. Ilyenkor alakul a személyiségük is. A gyermekek nagyon boldogok, ha azonos helyzetben ugyanúgy reagálunk, ugyanazt mondjuk. Az ismerős beszédsor felismerése által úgy érzik, hogy ők is tudják ezt vagy azt. Biztonságérzet lép a szorongás helyébe, ami új szituációkban egyébként megfigyelhető. Mindenki tapasztalta már, aki mesét mondott kisgyermeknek, hogy meglepően ragaszkodnak a már hallott szöveghez. Miért? Mert ha ugyanúgy mondom el kétszer-háromszor, negyedszerre már előre tudja, mit fog hallani, és örül, ha tényleg azt hallja. Ez neki azt jelenti: „Okos vagyok. Tudtam előre, hogy ezt fogja mondani Anyu.” Természetesen külön varázsa van a „Mi történt ma?” mesének, amelynek az alanya maga a gyermek. Ilyenkor kis történetbe ágyazva meséljük el neki a nap érdekesebb eseményeit. Kérdezzük meg az óvó néniket vagy a nagymamát, ha ott volt, hogy mi is történt. Itt a jó, a kellemes mozzanatokat hangsúlyozzuk, s hogy nekünk mekkora örömöt szerzett azzal, hogy elpakolta a játékait, nem szaladt át az úton, odaadta a vödrét a homokozóban…
Ha azt szeretnénk, hogy gyermekeink vizuális és nyelvi készségei harmonikusan fejlődjenek, fontos, hogy ne bízzuk a nevelésüket, anyanyelvi formálódásukat csak a tévére és a filmekre. Hiszen van hova nyúlnunk: a magyar népmesék színes tárháza várja, hogy valaki felolvasson belőlük.
Fábián Zsuzsanna
Fotó: CN
Új Város – 2010. május-június
Megkérdeztük – Gyermekeink világa
A MESE HATALMA