„Láttuk, hogy önálló életvitelre képtelenek lesznek, tehát döntöttünk: magunkhoz vesszük őket.”

Áldozatos szeretetről, nemzedékek közötti igaz kapcsolatról szól ez a nem mindennapi történet.

Forgács János és Zsuzsi felnevelték kilenc gyermeküket, tizenegy unokájuk született ez ideig, és most Zsuzsi szülei kerültek gondoskodásuk középpontjába.

Zs.: Szüleim annak idején csak polgárilag házasodtak össze, nem voltak gyakorló vallásos emberek. Isten létét azért elfogadták, és bátyámmal a családon belül igazi szeretetlégkörben élhettünk.

Miután megismerkedtem Jancsival találtam rá igazán Istenre, és Ő lett közös életünk irányítója, értelme, családunk gondviselője, vigaszunk és erősségünk.

Szüleim eleinte furcsa szemmel nézték a számukra különleges, új szokásaimat (templomi előadásokra jártam, vasárnaponként misére, megbérmálkoztam), esküvőnk után pedig olyan emberekkel kerültünk kapcsolatba, akikre bármilyen gondban, nehézségben számíthattunk. Ez annál is furcsább lehetett számukra, mivel mi nagyon zárt család voltunk.

Öt évvel ezelőtt váratlan dolog történt. Édesapám elújságolta, hogy hatvan év után meggyónt, megáldozott és vasárnaponként szentmisére jár. Hosszú évtizedek kérő imáját hallgatta meg a Jóisten. Három éve pedig édesanyám kért meg: segítsek neki felkészülni az életgyónására.

J.: Aranylakodalmukra finoman céloztunk arra, hogy szeretnénk, ha egyházilag is rendeznék a házasságukat, de Zsuzsi édesapja keményen ellenállt. Egyik reggel anyósom telefonált. Kétségbeesve mesélte, mit mondott neki a gyóntatója, amikor megtudta, hogy egyházilag nincsenek megesküdve: addig nem járulhat szentségekhez, amíg ezt nem rendezik. Végigsírta az éjszakát, és elkeseredésén megrendülve apósom beleegyezett az esküvőbe. Mi pár napon belül beszereztük a szükséges iratokat, és három hét múlva gyermekeik, unokáik és dédunokáik körében megtörtént a nem mindennapi, de csodaszép esküvő.

Zs.: Fél év múlva édesanyám újabb vágyát közölte: bérmálkozni szeretne. Felkészítettük, és tizenhat éves unokájával együtt, hetvenhat évesen felvehette ezt a szentséget is. Örömöm határtalan volt.

J.: Tavaly egy szeptemberi hajnalon ismét csörgött a telefon. Anyósom sírva mondta, hogy Apu elesett, nem tud felállni és beszélni sem. A kiérkező mentők megállapították az agyi infarktust. Jobb oldala lebénult, néma lett, és ettől a naptól kezdve teljes ellátásra szorult. Ráadásul Zsuzsi édesanyja is egyre zavartabbá vált. Gyakran eltévedt az utcán, a főzésnél az ételrecepteket összekeverte, és kezdett zavaros dolgokat beszélni. Láttuk, hogy önálló életvitelre képtelenek, tehát döntöttünk: magunkhoz vesszük őket. Földszinti hálószobánkat átalakítottuk és átadtuk részükre, mi pedig felköltöztünk a tetőtérbe.

Zs.: Négy év munkanélküliség után tavaly szeptemberben végre állást találtam egy óvodában. Egy hete dolgoztam csak, mikor Apu lebénult. Állásomat a második hónap végén fel kellett mondanom. Anyuról ugyanis kiderült, hogy súlyos Alzheimer- és Parkinson-kórban szenved. Állapota rohamosan romlott. Míg menni tudott, állandóan haza akart szökni. Ágyából kikelve sokszor elesett. Éjszaka emiatt 3-4 részletben aludtunk. Fáradtak, kimerültek voltunk. Harmadszori egyhetes kórházi kezelése után már nem volt képes lábra állni sem. Nem tudta ki vagyok, gyakran Erzsikének, Ilonkának hívott. Már ő is teljes mértékben ellátásra szorult, egy percre sem lehetett őket magukra hagyni. Gyerekeink sokszor jelentettek nagy segítséget számunkra azzal, hogy pár órára vagy egy napra átvették a felügyeletet tőlünk

J.: Voltak azonban ebben az élethelyzetben is gyönyörű és tanulságos pillanatok. Éreztük, hogy az életszentség felé vezető utunknak lényeges szakasza, igazi próbatétel ez.

Szerettük volna megszépíteni életüknek ezt az utolsó és egyáltalán nem könnyű szakaszát. Igyekeztünk mindig az általuk kedvelt ételeket készíteni. Mivel Apu nagyon szeret az udvaron napozni, tolószékében sokszor vittük ki a kertbe, végigmutogattuk a fák virágait és gyümölcseit. Anyu szerette a bibliai történeteket hallgatni, én pedig szívesen meséltem őket. Az esti és étkezési imát mindig együtt mondtuk. Amíg csak lehetett, elvittük őket misére, később papot hívtunk hozzájuk.

Néha elveszítettem a türelmemet látva Apu makacsságát, amikor nem akart reggelizni vagy nem akarta gyógyszereit bevenni, ugyanígy Anyu indokolatlan riasztásaikor. Utána bocsánatot kértem tőlük, megöleltük egymást, és ment tovább az élet. Megtanultam, hogy Anyunak – bármilyen furcsa, zavaros dolgot mond is – nem mondok ellent. Minden érthetetlen kérdésére komolyan válaszoltam. És ez megnyugtatta őt.

Megható volt látni, ahogy még elesett állapotukban is szeretik egymást. Aput nem tudtam úgy eltolni kerekesszékével Anyu ágya mellett, hogy a kezét meg ne fogta vagy meg ne simogatta volna. Anyu, amíg menni tudott, oda-odacsoszogott Apu ágyához és puszikkal halmozta el. Később csak a kezét tudta már megfogni, aztán már csak megérinteni…

Zs.: Egy éve még nem tudtuk, mennyi időre adta őket Isten különleges ajándékul nekünk, de kiderült, hogy Anyut csak tíz hónapig. Éreztük, hogy egyre gyengébb és elesettebb lesz, s gyermekeink és unokáink egymás után jöttek elbúcsúzni tőle. Itthon halt meg, csendesen, családi körben. Szentségekkel megerősítve költözött át a mennyországba. Az aznapi evangélium így szólt: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, én megkönnyítelek titeket…”

Aput próbáljuk segíteni és vigasztalni fájdalmában és magányában. Amíg ő is átmegy a mennyországba, szeretném viszonozni azt a szeretetet, amivel ők szerettek engem.

Tudjuk, hogy erre a munkára csak együtt vagyunk képesek: egymással és Istennel. Ezért elsősorban Neki tartozunk hálával, és természetesen egymásnak is.

Szerkesztette: Erhardt Krisztina

Fotók: Nevelős Zoltán

Új Város – 2010 január-február

közelkép – családi műhely

SZÜLEINK ÚTJA HAZAFELÉ